Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„ILLANÓ ILLATOK”

Mikó Csaba: Apátlanok / Örkény Színház
2016. jan. 22.
A család veszélyes üzem – ha irodalmi tapasztalatokat keresünk ehhez, hát visszanyúlhatunk egészen az Oidipusz királyig. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

„Emlékszem, régen volt, / Mikor még együtt élt a család…” Kex, amit tuti, hogy nem ismer az a nemzedék, amelynek tagjai, az alkotók az Örkény Színházban bemutatott Apátlanok című előadás előtt az előcsarnokban pörgő videókon (feliratozva, de aki akarja – én akartam –, az fülhallgatóval hangot is hallhat) a gyerekkorukról, vagyis a rendszerváltás körüli évekről beszélnek. Kevés kivétellel inkább a gyerekkorról, és nem a rendszerváltásról jut eszükbe ez-az, és ez elég természetes.

Kerekes Éva
Kerekes Éva

Ahogy az is, hogy Mikó Csaba darabjában sem ezzel vannak elfoglalva a szereplők, hiszen egy (pontosabban két) kivétellel gyerekek mind. Van köztük „szupermen”, „királylány” meg „kovboj”, aztán születik még kettő, és van egy láthatatlan, aki beteg (de megéri a felnőttkort).

És van egy apa, aki szintén láthatatlan – illetve olykor átsuhanó árnyék –, mert éjt nappá téve agyondolgozza magát, a családért, mi másért. Ez önmagában természetesen nem rendszerváltás-specifikus – így volt előtte, így van utána is, nem jött el a jó világ, nem élünk úgy, ahogy az osztrákok… Ettől még az apátlanság mint olyan nem kap különösebb hangsúlyt sem a darabban, sem az előadásban; a színházban legnépszerűbb csehovi apátlanság például kicsit sem köszön be, hogy egyéb, az irodalomban föllelhető apátlanságokról már ne is beszéljünk.

Mikó drámája és még inkább Gáspár Ildikó rendezése viszont azt célozza, hogy itt egy generációs ügyletről van szó: a rendszerváltás gyerekei különb-különb módon sínylették meg a „dolgot”, ezek egyike az is, hogy ritkán látták az apjukat. Hogy a „dolog” azután a rendszerváltás és annak gellerei, vagy a család mint alapegység rendszerváltáskori átalakulása (volt ilyen? tényleg?), az sem a darabból, sem az előadásból nem nyer bizonyítást.

Polgár Csaba, Tenki Réka
Polgár Csaba, Tenki Réka

Mert mi történik? Az anya jó anya, kiteszi a lelkét, szereti a gyerekeit. Akik azonban – ezért, azért, amazért – valahogy mind „félremennek”; no, nem nagyon, csak úgy, mint a társadalom túlnyomó többsége. Nem az lesz belőlük, amit megálmodtak, nem úgy élnek, ahogy szerettek volna, és így tovább. Ezek a félremenések változatosak, amolyan „jedermann-módra”: egészen az általánosig.

Ráadásul minduntalan felhangzik a szlogenszerű refrén: a család a legfontosabb, csak a családra számíthatsz, stb., amelyet egyrészt ellenpontoznak a látottak (ez nem lenne baj, sőt, ez is cél), másrészt viszont a különböző kudarcok nem látszanak összefüggésben lenni a „család-problémával”: ebből a színpadi famíliából lazán kikerekedhetett volna egy Nobel-díjas atomfizikus, egy sikeres vállalkozó, vagy egy miniszterelnök. Nincs drámai vétség – csak hétköznapi melléfogások, legalábbis a tartalomban.

Az előadásban ügyes díszlet kerül a „jedermann-aspektushoz”: háromszintes emelvény formáz kétdimenziós lakást. Boros Lőrinc pofás rajzokkal jelzi a konyhát, benne a sütőt, a fürdőszobát és mindent, és az elején az egyes elemek még ki is vehetők: a rajzolt porszívóval így tud takarítani az anya; kis lámpácskák jelzik a működést, nagyon tetszetős az egész. A Gazdálkodj okosan-t idéző képződmény különböző szintjein a színészek jönnek-mennek, ülnek-állnak, és leginkább várnak a sorukra.

Nagy Zsolt, Tenki Réka, Polgár Csaba, Kerekes Éva
Nagy Zsolt, Tenki Réka, Polgár Csaba, Kerekes Éva

Ez a díszlet passzol a narrálós szerkezethez is: a szövegeket az egyes szereplők ugyanis minimonológokként adják elő, és ezek a narrációk olykor metszik egymást, ilyenkor válnak dialógussá. Ez meglehetősen statikus, de mondom, a díszlet jó hozzá. Egy darabig. Később ugyanis eltűnnek belőle a kivehető kütyük, aztán a körvonalaik is – reméljük, minden néző érti a tenyeres-talpas üzenetet…

Szóval a család szépen és szomorúan atomjaira hull, és lassan követi az előadás is. A darab alapos átdolgozásra szorult volna – egyensúly-okokból is: az anyát játszó Kerekes Éva a figura háttérbe szorulásával egyre több nézelődésre kényszerül – az előadás kevés drámai pillanatainak egyike mégis az övé, a legutolsó: amikor eloltja a villanyt, még egy erős üzenetet küldve az addigiak után. A többi színésznek is nem kevés találékonyságra van szüksége, hogy a figura megannyi üresjáratát kitöltse; Takács Nóra Diána Feszter szerepében például beleszorul az erőszakos és boldogtalan jótevők kliséjébe, ennek szólamait kénytelen ismételgetni, amikor sor kerül rá. Tenki Réka Dodája leveskocka típusú sűrítménye a gazdagságról álmodozó és az álmaitól egyre messzebb kerülő kamaszlánynak, majd felnőtt nőnek. Polgár Csaba Lacija (és ez a bizonyos Doda) még a testvérszerelem motívumát is felvillantja (na, mit gondolunk, mi a következmény? nem spoilerezek, de a legkézenfekvőbb), miközben egész életében egy lépésre áll a nagy üzleti ötlettől és a mesés gazdagságtól, és ennél is kevesebbre a börtöntől, ahol le is húz kicsi időt. Megjegyzem, ez a figura szintén gazdag világirodalmi háttérből érkezett: a szélhámosok és önámítók kereszteződéséből. Patkós Márton e.h. a legkisebb fiút, Simont játssza, belé egy csöppnyi Fortinbras szorul. Nagy Zsolt a legidősebb fiú, Tomi szerepében ugyancsak tipikus életutat jár be: egyetem helyett dolgoznia kell (a családért, persze), megnősül, gyerekek, szerelem, válás – és a megrendülése, miközben ezt a legutóbbit előadja, megrendítően igazi, ez egy másik drámai pillanat. Szóval a figurák "ki vannak találva", már csak mozgatni és ütköztetni kéne őket ügyesen ahhoz, hogy megmozduljon a színpadi történet is.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Gáspár Ildikó viszont elszántan küzd azért, hogy színre vigye a rendszerváltás idején kisgyerekkorú nemzedék apátlanságát, vagyis tragédiáját. Elszántan és erővel menetel egy olyan úton, amelyet a dráma nem tapos ki a számára. És közben elsikkad a színészekkel illetve a színészi alakításokkal való közvetlen kapcsolat; az nevezetesen, hogy a hozott anyagból szülessen meg, ami benne van, vagy némi javítással benne lehetne. A második részben aztán meredeken zuhan mind a darab, mind az előadás, hogy a végére nagyjából semmit ne értsünk.

Az egyenetlen, itt-ott szájbarágós előadás a rendezői alaptézisről – nevezetesen a rendszerváltásba belenőtt nemzedék sajátos helyzetéről – nem rág a szánkba semmit. Ahogy a családról sem, azon kívül, hogy, mint fentebb jeleztem, veszélyes üzem.
 

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek