Lehet szeretni vagy nem szeretni, rég megfáradnak ítélni vagy váltig élvezni sprőd humorát – Kern András egyedi és eredeti jelenség, akihez máig köze van a magyar nézőnek. Üljön bár az a néző színházban, moziban, netán a tévé előtt, számára Kern András fanyar hangja és még fanyarabb póneme éppúgy közös kulturális örökségünk eleven részének tűnhet, akár egy Koncz Zsuzsa-szám vagy egy örökéltű Hofi-poén.
Ha pedig egy művész elérte ezt a szintet, bizony többet megengedhet magának, mint számos tehetséges és szorgalmas kollégája. Megcsinálhatja akár többször is ugyanazt a filmet (á la Woody Allen), összetoborozhatja a maga mozijába jól megszokott színpadi társait és igazgatóit, bátran felhasználhatja a törzsközönségével közös utalásait és önnön vesszőparipáit, s persze olyan mutatós/nagyképű/öngúnyos főszerepet kanyaríthat magának, amilyet csak nem szégyell.
Kern András a Gondolj rám című, 2014-ben leforgatott filmjében bizony mind megcselekedte az említetteket, s a kérdés immár nem az, hogy szabad volt-e így eljárnia, hanem hogy mindeközben akart-e elmesélni nekünk valami fontosat? A válasz pedig igenlő: a Vámos Miklós írását adaptáló dramedy nekifutott a legkényesebb témának, a személyes halál, a meghalás témájának, s ez tiszteletre méltó vállalás. Igaz, az alaphelyzet (mely szerint a sikeres sebész-főorvos gyógyíthatatlannak sejtett rákbetegségéről értesülvén elmarja maga mellől a szeretteit) részint mache, részint szűkebb kivitelezésben ismerős az Utolsó napjaim című Ozon-filmből. A Kern filmjéből kiszűrődő szívhangok, az ilyenkor bevett kacérkodásnál erőteljesebb fekete humor, s éppen nem utolsósorban a civil életkoránál fiatalabbnak mondott, de annál jóval idősebbnek kinéző főszereplő-rendező arca és teste azonban itt-ott fontosabbnak és érvényesebbnek bizonyul az alapötletnél, s ez pontot érdemlő teljesítmény.
 Jelenet a filmből. A kép forrása: MAFAB |
A leromlás-megbillenés folyamatának érzékeltetése olykor még a film túltömöttségét is feledtetni tudja, ám nagyjából a történet felénél (mielőtt még a szállingózó műhavazással beköszönt a műtél) már így is zavaróvá válik a mellékszál-, epizód- és epizódista-burjánzás. Ragályi Elemér profin fotózott, de túlzsúfolt szobabelsőiben (melyek szándékukban nagy-, hatásukban viszont kispolgáriak) mintha három filmre és két műsoros estre való alkotóelem torlódott volna fel. Alzheimeres és holokauszt-túlélő mama, a főszereplő nősző vágyai Liptai Claudiástól, orvos-zenekar Presser-számmal, feszülten ordibáló kamaszlány, banki kabaréjelenet Bereczki Zoltánnal és Puskás Tamással, a Csepeli Vas- és Fémművek romjai, s még mi minden más! No és persze a kötelező csavar az utolsó negyedórára, amely némiképp félrerántja az egész filmet.
Az epizódok hol jók, hol rosszabbak, s hasonló mondható el arról a sok-sok színészről, aki szerepet, de legalábbis helyet kapott a filmvásznon. Elek Ferenc például jó, a sötéthajú Liptai Claudia kevésbé, Rajhona Ádám remek és még remekebb a főszereplő anyját alakító idős hölgy, Elekes Emma erdélyi színésznő, a Harag-társulat egyik oszlopa (valamint Kovács András Ferenc költő édesanyja), míg a hosszabb ideje szemkerekítésben utazó Józan László már nem annyira, de mindez mellékes is. Fontosabb, hogy a történet számos figuráját, s ami a fő – meghatározó emberi viszonylatait többnyire nem hitelesíti a látszat. Kern András és Eszenyi Enikő nemhogy 25 éve, de még 10 perce sem lehetnek házasok a film tanúsága szerint. Egészen hasonló kémiadeficitet jelez Kern és munkahelyi kedvesének érzéki jelenete, s valami bizony hibádzik az apa-lánya vonalon is. Ehhez képest pedig másodlagos, hogy a meglepően tiszta és hipermodern kórházbelsőben több szereplő is fenntartja az orvosi, medikai és nővéri látszatot.
A főszereplő – vigyázat, spoiler! – végül életben marad, tüdőrákja kezelés nélkül felszívódik. Felemás csoda, felemás következményekkel – egy felemás filmben: kis csalódással, de valami jó-rosszféle, meghitten otthonos érzéssel távozhatunk a Gondolj rám vetítéséről.