Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ZSENINEK LÁTJA

Steve Jobs
2016. jan. 13.
A Steve Jobs egy szokatlan biopic az Apple-guru életéről Aaron Sorkin és Danny Boyle tálalásában. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Alighogy meghalt, már vásznon volt a teljes élete. „Gondolkozz másképp”, hirdette a 2013-as Jobs alcíme, ami persze a filmre nem vonatkozott, közönséges biopic volt az bölcsőtől a sírig, közte minden kötelező stáció, az LSD-vel és hippiálmokkal múlatott egyetemi évek, a letagadott lánygyermek, a garázsban barkácsolt számítógépek, az első sikerek. Majd a kudarc, amint kirakják az általa alapított cégtől, az önálló próbálkozások, és a trükk, amivel visszakerült az Apple-höz, hogy végre sztárrá tegye a távollétében majdnem csődbe vitt céget. Talán éppen ez a szerkezet tetszik annyira a hollywoodi forgatókönyvíróknak, ez a plusz egy csavar, hogy a felemelkedésre bukás, és a bukásra még egy felemelkedés jön, meg persze az ellentmondásokkal terhelt portré, a zsenié és látnoké, aki főnöknek, apának, barátnak egyaránt szörnyeteg.

Aaron Sorkin is ezt a pápaszemes, IT-forradalmár monstrumot láttatja, de más szerkezetben. Három termékbemutató, háromszor negyven perc Steve Jobs életéből, amint 1984-ben az első Macintosh számítógépet, 1988-ban a NeXT tökéletes fekete kockáját, 1998-ban a csillogóra dizájnolt iMacet tárja a nagyvilág elé. Színfalak mögött, a backstage-ben pereg a dráma, munkatársai, barátai, családtagjai mint egy görög király elé járulnak, hogy elmondják neki sérelmüket, kérelmüket, meggyőződésüket. 
Nyakára jár Steve Wozniak, akivel Jobs az Apple-t grundolta, és aki szeretné, ha Steve elismerné beszédében a többiek munkáját, hozzájárulását a cég sikeréhez. Sarkára tapos egykori szerelme és lányának anyja, Chrisann is, aki ha érzelmit nem is kap, legalább anyagi támogatást szeretne, hogy ne kelljen segélyen élnie lányával, mikor Jobs részvényei több mint 400 millió dollárt érnek. Konfrontálódik John Sculley-val, az Apple vezérigazgatójával, akit Jobs csábít át a Pepsitől, és aki végül egy sírással és ordibálással központozott éjszakai mítingen kenyértörésre viszi a köztük feszülő ellentéteket, és Jobsot kirakják a cégtől. Joanna Hoffman istápolja, aki titkárnője, menedzsere és lelkiismerete egy személyben, és arra sarkallja, rendezze a kapcsolatát lányával, viselkedjen apaként, fizesse a tartás- és a tandíjat.
Mindjárt két jó húzása is van itt Sorkinnak. Egyrészt a határig pörgetett stílusban meséli, és oda-vissza vágott riposztok, robbanásig tolt emberi kapcsolatok sűrűjébe ágyazza a filmet, izgalmasnak, drámainak mutatva így az informatika filmen sokszor unalmas világát. Másrészt családi drámaként szövi a történetet, amiben Joanna a törődő feleség, Sculley a rajongott és gyűlölt apa, Wozniak a megtagadott testvér, és persze Liza a lány, akiről elnevezett ugyan egy számítógépet, de évekig tudni sem akart a létezéséről. Kevés a humor a szövegben, ez a szerkezet mégis mélyen ironikus, hiszen Jobsnak a való életben és a filmben is önmaga a legjobb társa, a többi embert eltaszítja magától narcisztikus személyiségével és lekezelő stílusával.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A szintén Sorkin által írt A közösségi háló Mark Zuckerbergje dereng fel a háttérben, aki az interneten mindenki számára kiépítette a szociális hálót, de a sajátját nem tudta, a záró képen magányosan várja, hogy visszajelölje a lány, akit anno megalázott. Legalábbis ez Sorkin víziója a Facebook alapítójáról, és ez a gondolat visszhangzik a Steve Jobs-filmben is. Jobs is megváltoztatta az emberek hétköznapjait a felhasználóbarát okoskészülékekkel, de az a makacs egoizmus, amivel teljesítőképességük határáig hajszolta a beosztottjait, el is mart mellőle mindenkit. „Az, hogy tehetséges vagy, nem zárja ki, hogy kedves legyél” – vágja a fejéhez Wozniak, miközben a film azt sugallja, hogy Jobs üzleti és vezetői tehetsége szorosan összefonódott zsarnoki természetével. A Steve Jobs így nemcsak A közösségi háló, hanem a tökéletesség hajszolásáról szóló Whiplash-nek is párfilmje egyben: ha jazztanár lenne Jobs, Fletchernek hívnák, J.K. Simmons játszaná, és arról lamentálna, megéri-e összetörni pár életet, ha cserébe megváltoztatja a világot.
Ebben a filmben Michael Fassbender alakítja Steve Jobsot, bár ő sem egyértelmű választás, nem hasonlít például egy szemernyit se a techgurura, de végre Hollywoodban is rájöttek, hogy a külső egyezésnél fontosabb szempontok is vannak. Például az, hogy Fassbender korunk egyik legtehetségesebb filmszínésze, éppenséggel Jobsnak is tökéletes, egyszerre gúnyos, felsőbbrendű és zárkózott az állig húzott garbóban, csak a tekintetén látszik, ha megrendül egy pillanatra. Magas, szálkás termetében, sármos fellépésében nem az informatikus alkata, hanem az emberekre gyakorolt vonzereje tükröződik.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Danny Boyle rendezőnek, aki hipervizuális stílusát ezúttal alárendelte Sorkin színpadias forgatókönyvének, a castingban érvényesül a jó ízlése, szokott szerepei ellenében játszatja például Seth Rogent, aki Steve Wozniakként lassan beszélő, gátlásos, sótlan figura, pedig tőle laza, nemtörődöm humorzsákot várunk. Ebből pattan ki egyfajta feszültség, mást mond a sztárszínész arca, és mást a karakteré, és erről az ellentmondásról szól a film is, hogy ez az egész mítosz, ami Jobs köré épült, végérvényesen félrecsúszott valahol. Wozniak lett az örök sidekick, aki bár egyedül tervezte az első Apple számítógépeket, az érte járó elismerést sokáig nem kapta meg. John Scully-nak, a Pepsi igazgatójának a tehetségtelen gonosz figurája jutott, aki Brutusként döfte hátba az IT-Cézárt, mikor állítólag kifúrta őt az Apple-ből. De Sorkinnál fellázadnak a karakterek, kikérik maguknak a rájuk osztott szerepet, és szembesítik Jobsot a torzításaival. Ha egyes tényeket lazán is kezel, ezen a téren precíz a film: vitatja Jobs érdemeit, és a róla kialakult képet, bár a kibírhatatlan zseni közhelyétől azért nem távolodik, csak pár centiméterre.
És nem lép ki az Apple, az informatika legbelső köréből, a háttérmarakodások és a szakzsargon világából sem. Nem lép kettőt hátra, hogy feltegyen olyan kérdéseket, amik az Apple és az okoskészülékek bűvkörén kívül ragadt nézőből kikívánkozhatnak, hogy miért tekintik az elsősorban üzleti és marketingérzékéért elismert Steve Jobsot korunk zsenijének, és mit számít, milyen ember volt, ha úgyis a termékeiről ítéli meg őt az utókor. Nem rajzolnak köré tágabb kontextust sem, amely értelmezné alakját, és az sem tisztázott, mi Jobs szerepe saját mítoszának kialakításában és fenntartásában. Árvaként azt vallja, nem ura a sorsának, de vajon mennyire manipulálja a róla kialakult képet? Ha már zseni, újszerű zseni-e ő, vagy csak egy arrogáns művész, informatikus álruhában?
Okos és szórakoztató tehát Sorkinék darabja, csak az nem derül ki belőle, miért is kellett filmet csinálniuk, nekünk pedig filmet néznünk Steve Jobsról.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek