Arthur Miller: Istenítélet (A salemi boszorkányok) / Vígszínház
2016.01.07.

Salemnek annyi. A kis falu közössége szívós munkával, öngerjesztő indulattal, belevaló tömeghisztériával felszámolta önmagát. Árva gyerekek, gazdátlan állatok kóborolnak az utcákon. Boszorkányok pedig nincsenek. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Stohl András és
Stohl András és Szilágyi Csenge

 

Arthur Miller drámája, A salemi boszorkányok Amerika különösen sötét időszakában a különös sötétségről szólt, a McCarthy-korszak feljelentés- és tisztogatás-cunamijáról. Mohácsi János Istenítélet címen rendezte meg a Vígszínházban, harmadik nekifutásra: először húsz évvel ezelőtt Kaposváron, másodszor 2008-ban Pécsett vitte színre. (Az első előadás a legjobb rendezés díját kapta a színikritikusoktól, a második a legjobb előadás lett.) Néhány színikritikuson és megátalkodott nézőn kívül nemigen akad, aki mindegyiket látta (ez egyben válasz arra a kérdésre is, hogy ugyan, mire való többször is megrendezni ugyanazt a darabot, bár nem a teljes válasz, csak egy része, hiszen ok lehet az is, ha a rendezőnek más megközelítés jut eszébe, vagy újabb gondolatai támadnak a darabról), és noha a szöveg nem sokat változott (hiszen már az első bemutatóra alaposan átgyúrta a Mohácsi-testvérpár), a hangsúlyok annál inkább. A hangsúlyok változásán pedig poolban dolgozott Mohácsi és a magyar valóság; ők igen jól szoktak együttműködni, és most ismét kivételes előadás született ebből.

És mivel ez utóbbi, vagyis a magyar valóság evidensen a közönség közege is, finom párbeszédbe léphetünk Miller darabjával és Mohácsi rendezésével. Látjuk a falu népét mint tömeget, ott állnak a Khell Zsolt tervezte lelátószerű építményen (és nem, nem a mostani stadionjárvány ihlette a díszletet, hiszen ugyanez volt az előző előadásokban is, hanem talán épp a láthatóság, a tömeg viselkedésének láthatósága), és látjuk a sok „egyes embert”, akik a tömeget alkotják. Magunkat nem találjuk, de ismerőst sokat látunk.

Herczeg Adrienn és Stohl András
Herczeg Adrienn és Stohl András

Kezdve a kamaszlányokkal, akik egy éjszakai bulival, kis halottidézéssel, tánccal, pucérkodással felhívják magukra a falusi hatalmasságok figyelmét, és hogy megússzák a balhét, boszorkányt kiáltanak... Folytatva a hatalom helyi képviselőivel, a korrupt Parris tiszteletessel, aki Hegedűs D. Géza alakításában szinte minden jelenetben más fölismerhető mai politikust hoz, piti kis csalásokkal, gátlástalan handabandázással, a felsőbb hatalom előtti hajbókolással, a hívek iránti lenézéssel; meg az orvossal, aki Lukács Sándor játékában hevesen teszi a semmit, és még hevesebben bólogat a fölhabzó tömeghisztériában, nem is tudja, mire. Vagy ott a helyi nagyúr, a fölkapaszkodott, a földek egészét fölvásárló újgazdag (őt Gados Béla játssza), és a felesége, Igó Éva monomániásan együgyű asszonya, akit a bosszú és a káröröm keveréke hajt. Aztán megérkezik a szomszédos város tekintélyesnek mondott ördögűzője, Hale tiszteletes és nincs megállás. A félelem és a tömeghisztéria változó arányú elegye keríti hatalmába a népet; ki ezért, ki azért veszíti el a józan eszét, morális tartását, becsületét. Nem kétharmada, hanem kilenctizede van a sötétségnek.

Vannak persze – ott ülnek a Víg nézőterén is - az egyszerű józanok, akik nem csatlakoznak a felkorbácsolt indulathoz, mert átlátják a csalást, és mert nem bírják elviselni az igazságtalanságot. Corey (Borbiczki Ferenc) és Francis Nurse (Dengyel Iván) a földhözragadt tisztességbe hal bele. Kútvölgyi Erzsébet tévedhetetlen gesztusokkal megformált Rebecca Nurse-e eggyel tovább lép: nemcsak átlátja, de nem is titkolja, hogy átlátja, mi folyik Salemben. Szembeszáll, ezért kell meghalnia, felvetett fejjel. Akinek a túlélés mindennél fontosabb, noha egy másik közegben lenne ő tisztességes, még bátor is, azt is legyűri a tömeg: ez Péter Kata Mary Warrenje.

Hevér Gábor, Hegedűs D. Géza és Fesztbaum Béla
Hevér Gábor, Hegedűs D. Géza és Fesztbaum Béla

Nem forszírozott aktualizálásról van szó, sőt; Mohácsi kifejezetten tapad a Miller-drámához, annak lépcsőfokain járva mutatja meg a tömeghisztéria működését és elhatalmasodását. A csúcson – a harmadik felvonásban – a rettegő, érdektelen és szolgalelkű bíróság élén Danforth kormányzó ítéli sorban máglyahalálra mindazokat, akikre a hiszterizált és ugyancsak rettegő lányok rámutatnak; a Fesztbaum Béla játszotta alakot a maga korlátolt rendíthetetlenségében naponta látjuk sajtótájékoztatót tartani, tutit megmondani, szolgálni, uralkodni.

Ebbe a demonstráció jellegű folyamatba fonódik bele a Proctor-házaspár drámája. John Proctor, az egyszerű földműves nem hőstípus, hanem gyarló ember. Mohácsi rendezésében hangsúlyos a tragikus vétség – megcsalta a feleségét, aki ezért kidobta a szolgáló-szeretőt –, de még hangsúlyosabb a következmény: a két ember, a férj és feleség viszonyának eljegesedése, az összetartozás rideg megcsontosodása. Elizabeth (Herczeg Adrienn Pécsett is eljátszotta ezt a szerepet, emlékeim szerint ugyanilyen tömbszerű méltósággal) ugyancsak elköveti a maga tragikus vétségét: az igazmondó asszony csak egyszer hazudik, amikor férje méltóságát véli megmenteni.

Abigail, a szerető elindítója és vezére a pusztításnak: Proctor iránti szerelme fűti. Szilágyi Csenge alakításában szépen látható az a pont, ahol a tömeghisztéria fenyegetése már erősebb, mint a szerelmi szenvedély. A lányok, társai és engedelmes követői a hazugságban, nem okai, csak ürügyei az agymosásra készségesen kész népnek. Föl sem fogják, mit tesznek – de nincs okunk ezért fölmenteni őket.

Dengyel Iván és Kútvölgyi Erzsébet
Dengyel Iván és Kútvölgyi Erzsébet. Forrás: Vígszínház. Fotó: Szalontai Ábel

A falu népe indulatát, a vérszomj és kegyetlenség elhatalmasodását impulzív, a kórusnak ritmust-dallamot szabó zene kíséri és emeli ki (Kovács Márton szerezte). A félelem és kiszolgáltatottság gerjesztette gyűlöletben egyívásúakká válnak valamennyien, ezt hangsúlyozzák Remete Kriszta csupa „fél” jelmezei: félig ilyen, félig olyan kabátok, gúnyák, rusztikusak, durvák, otthonosak.

A kiteljesedés egyben a megsemmisülés is. Az egyéni tragédiák, halálok összeadódnak, és mire az indulat fölkorbácsolásában serénykedő Hale tiszteletes Hevér Gábor érzékeny, a fölismerés-ráébredés-megvilágosodás-kijózanodás fokozatait finoman érzékeltető játékában eljut a meghasonláson át a kétségbeesésig, már nincs kit megmenteni. Ahol tömeg volt egykor, már semmi nincs.

Az előadás középpontja az áldozattá váló kisember, akiből nagyember lesz a meghalás előtt: John Proctor. Mohácsi pompásan teremti meg Stohl András nagy formátumú alakításának a helyét és ívét, és a színész maradéktalanul kihasználja a lehetőséget. Hatalmas, szilárd csöndet teremt az óriási Vígszínházban, amikor élet és halál közt kell döntenie. Az életet választja, csak az árát, azt nem bírja megfizetni. Stohl András nagy színészetet mutat ezen az estén, és az alakítás koronája paradox módon az az alázatos jelenlét, amellyel az előadás záró képében egy figura lesz a sok közül, mert a nép áll előttünk, a bűnös és az áldozat, az istenadta nép, mi magunk.
 
Az előadás adatlapja itt található. 
Szerző: Csáki Judit