„Olyan darab, barátom, hogy láttára megfagy az emberben a vér és megdermednek mind a színész, mind a néző idegei, hacsak nem parafából voltak az idegei.” Egy mannheimi orvos, az 1782-es ősbemutató nézője írta e megrendült szavakat, és a kortársak szerint Schiller első drámájának hatása valóban az állóvízbe hajított kő kiváltotta hullámokhoz volt akkor hasonlítható. A túlzsúfolt, túlbonyolított, hosszú epikus részeket és kevés valódi akciót tartalmazó, több ízben átdolgozott zsengét ritkán játsszák Magyarországon: Alföldi Róbert 1998-as rendezése a Budapesti Kamaraszínházban volt az utolsó, amire érdemes volt emlékezni. Egészen mostanáig. 

De még egy kicsit elkalandozom, mielőtt rátérek a Pesti Színház december közepi bemutatójára, amiről elöljáróban muszáj megjegyeznem, hogy alighanem korszakhatárt jelöl a színház történetében. Szóval a premieren ülve azon tűnődtem, kell-e, lehet-e ma a fent leírthoz hasonló hatású előadással számolni, ilyen reakciót várni, elvárni? Számítunk-e bármi hasonlóra azon a helyen, amit a színházszakmai köztudat meg a hosszú és rövid távú színházi emlékezet egyaránt alapvetően jobb-rosszabb minőségű kommerszeket előállító színházgyárként tart nyilván? Mielőtt félreérti valaki: ez nem kevés, még ha netán úgy is hangzik, egy normális színházi világban a tisztességesen megcsinált, a világtól inkább keveset, s csak nagy ritkán valamit akaró előadások adják azt a termékeny táptalajt, amiből kinőhet egy új nyelv, egy új generáció, megfelelő támogatás esetén egy új színház. 

Nincsenek csodák – írtuk a nagy testvér, a Víg „mindent bele” típusú Óz, a csodák csodája előadása apropóján, és bár az ott megfogalmazott strukturális-esztétikai gondok természetesen nem tűnnek, nem tűnhetnek el egy csapásra, azért a Pestiben Kovács D. Dániel első nagyszínpadi rendezése pompásan rácáfol erre. Persze, ismerem az összefüggést az egy fecske és a nyár között, de hadd legyek most picit optimista: a szokás szerint komoly lemaradásban lévő magyar (színház)kultúra szűkös horizontján az utóbbi pár évben igencsak ígéretes szárnypróbálgatások zajlottak-zajlanak. A teljesség igénye nélkül mondok két lányt, két fiút, akikre szerintem nagyon érdemes odafigyelni: Néder Panni (aki remélhetőleg nem végleg ragadt Berlinben), Székely Kriszta (aki a Sufni Petra von Kantjában olyat hozott ki Pelsőczy Rékából, amit évtizedek óta senki), Boross Martin (aki izgalmas doku-fikciós projektjeivel mer hibázni is), Hegymegi Máté (aki nagyot dobbantott, és a Kohlhaasszal messze rugaszkodott a magyar színház ún. hagyományaitól). 

Meg természetesen a Haramiákat jegyző Kovács D. Dániel, aki egy ideig egyetemi mestere, Bodó Viktor epigonjának tűnhetett a felszínes szemlélő számára (ld. a bodói hatásról tán legerőteljesebben tanúskodó, Nyitrán bemutatott Reflex című előadását), aztán a Szputnyik Hajózási Társaságban egyaránt követett el rémséges (akezdetvége) és fenséges (A heilbronni Katica) rendezéseket. Most már tényleg ideje rátérni a Haramiákra, már csak azért is, mert A heilbronni Katicában kipróbált és bevált eszköztárat látjuk itt csúcsra járatva (Kohlhaas nevét becsempészik a szövegbe: főhajtás és a tárgyalt problémakör pontos párhuzama egyszerre). A lépték és a méret (meg a büdzsé) megnőtt, de a minimalista, a (majdnem) semmiből ragyogó effekteket létrehozó rendezői szemlélet, a romantikus alapanyaghoz való egyszerre hűséges és pofátlan viszonyulás, a színházi helyzetre való reflexió, a közönség érintetté tétele, akár a szó szoros értelmében is, megmaradt – ha ennek a színháznak a védjegyeit listázni kellene, elsősorban ezeket emelném ki. Határokat hág át, és közben hanyagul egyensúlyoz ez az előadás a tegnap és a ma között: az irónia mindent áthat, a jó és a méltatlan poénok gyors egymásutánban követik egymást, és bár az világos, hogy az egész nagyon ki van találva, a végén mégis a fiatalos lazaság marad a meghatározó érzés. Ami irritáló lehet (és a hírek szerint tényleg az) a Pesti törzsnézői számára, de hát ez az előadás (meg a Víg repertoárján lévő két Bodó Viktor-rendezés) egyben manifesztum is a színházközéleti ügyekben magát amúgy nemigen exponáló igazgató, Eszenyi Enikő részéről. Egyfelől elfogadja, hogy nem kell tovább várni meg panaszkodni, merthogy itt a következő generáció, másfelől belátja, hogy az egyes tehetségekből csak akkor válhat új nemzedék, ha kiszabadítjuk őket a földalatti ötvenfős játszóhelyekről. 

Kezdjük a szöveggel: több mint hatvan év után új fordítása készült a Haramiáknak, méghozzá – ahogy a Vígben a Danton halálakor már bevált ez a módszer – a 230 éve pályakezdő szerző szövegét most pályájuk elején álló fiatalok írták újra. Hevesi Judit és Cziglényi Boglárka, meg Bíró Bence dramaturg kiváló munkát végezve igazi, színpadra termett, ízig-vérig kortárs textust állított elő. Az eredeti megszüntetve őrződött meg, nem szikével, inkább konyhakéssel vágták ki a hosszú-hosszú romantikus tirádákat, nagyon rövidre zárva sok jelenetet. Szöveg és kép, vagyis a színpadi megvalósítás persze nem választható el egymástól: az új fordítás ehhez az előadáshoz telitalálat. (Aminek csupán a címe hagyott kérdőjeleket maga után: akiket a színpadon látok, aligha írhatók le a régies hangzású haramiák kifejezéssel, de nem is zsiványok vagy útonállók, akkor már inkább rablógyilkosok vagy banditák /mint az Alföldi-rendezés alcíme mutatta/. Bűnözők? Netán terroristák?)

A már Schiller által is kölcsönzött tanmese – egy apának két fia van, az egyik nagyon jó, a másik rettenetesen rossz – természetesen megmarad, és szokatlan (értsd: nem megszokott) hangsúlyokat kap, amik amúgy az eredetiben is ott vannak. A mese shakespeare-i ihletettsége itt nem csupán irodalomtörténeti adalék, hanem színházi valóság: a minimalista (de azért nagyon ravasz) kiállítás, a pergő jelenetezés mellett a közönség felé intézett bosszantó kiszólások, kvázi játékba bevonások is a Globe ízeit fújják a Váci utcára (még ha esetleg más hatékonysággal is). 

A gonosz fiú, Franz Moor szerepében brillírozó Orosz Ákos megmutatja, milyen tökéletesen áll majd neki pár év múlva III. Richárd szerepe (itt most egy igény lett bejelentve), de messzebb is megy annál: a testi sutaságát lelki romlottsággal megkoronázó fiú ugyanis nem egyszerűen bemocskolja testvérét, és elszedi annak szerelmét, hanem végleg el akarja törölni az emlékét is. Apjuk nem magatehetetlen aggastyán Seress Zoltán alakításában: Hamlet atyjának szellemét idézi délceg termete és felbukkanásai a második részben. A rebbenékeny, hisztériára, és hol ijesztő, hol mulatságos kitörésekre hajlamos Amália (Bach Kata) Opheliaként van jelen. A nyitó jelenetben Plutarkhoszt bújó Karl Moor meg akkor nyilván megcsömörlött Hamlet ebben a kéretlenül kibővített családban: hiába született előbb, alkatából, természetéből fakadóan jóval lassabban mozdul, mint kígyótermészetű öccse. Király Dániel korával és sorsával elégedetlen, sokat töprengő, majd a szükséges pillanatban villámgyorsan cselekvő fiút játszik. 

A cinikus Spiegelberget (Hajduk Károly) Karl rossz szellemeként, egy lehetséges testvérként ismerjük meg, aki hosszú távon – ha megérné – nemigen különbözne Franz Moortól: ahogy valódi testvére a civil életben, úgy Spiegelberg a haramialétben venné át Karl helyét, de itt mindkettejük, sőt valójában minden szereplő sorsa a bukás. A botcsinálta rablócsapat (Kárpáti Pál, Szabó Zoltán, Zoltán Áron, Medveczky Balázs, Ember Márk, meg kihagyott ziccerként Járó Zsuzsa: ó, de kíváncsi lennék, miért is lett ő haramia) leginkább együtt, tömbként érdekes. Nem szikrázó lángelmék gyűjteménye, bár tény, hogy a vezértől való függésüket korán, ösztönösen felismerik: bűneik a borzalmas és a nevetséges közötti skálán helyezkednek el, és a rettenetes gyerekek attól válnak igazán félelmetessé, hogy a kettő között képtelenek különbséget tenni. Csapó Attila alakváltó epizodistája és a darabban sokszor ócsárolt múltat képviselő inas szerepében Papp Zoltán is jól illeszkedik a gépezetbe.

Mert az egész este működésében van valami mechanikus szépség: Horváth Jenny masszív szürke betonbunkere az első felvonásban légies könnyedséggel képes különböző terekké átlényegülni, ráadásul a rendező (amúgy a szöveg szerkezetét is komolyan érintő) filmes vágástechnikájának köszönhetően az átállások látványos és szórakoztató jelenetekké nőnek. Pető Kata A heilbronni Katica után újra bizonyítja jó ízlését jelmeztervezőként: a férfiak változatosságukban is hasonló uniformisai mellett Amália és Franz Moor öltözékei emelkednek ki. A zenét és a hangot jegyző Bartha Márk fémesen komor, dolby surround nyitányt komponált mindkét részhez. 

A tudatos hatásvadászat valódi akciószínházat teremt az előadás közel háromórás időtartama alatt, ám a látvány mögött és mellett jut hely a gondolatnak is. A Haramiák erőteljesen beszél a családi tragédián keresztül a generációk szükségszerű harcáról, a rablóbanda révén a felelősség és a vezetői szerep vállalásáról. A méltatlankodók talán azt mondják, hogy a fiatalos megközelítés súlytalanná teszi Schiller tragédiáját, hogy a veretes mű több tiszteletet, ám kevesebb effektet követel (és a második részben tényleg túl sok az akrobatika: a videójátékok szerelmesein kívül vajon ki értékeli a túlspilázott csatajeleneteket?). Részigazság ugyan van a fanyalgó megjegyzésekben, a mérleg mégis a másik irányba billen. Hogy kinek mennyire, az már ízlés, életkor, színházi szocializáció kérdése.