Zimankós világ a sorozatgyilkosoké. Az idő nyálkás, a kávé állott, a város szürke. A filmekben, ahol egy névtelen alak rendszeresen gyilkol, a gonosz elpusztíthatatlanságáról szól a tanulság. Hogy az olyan helyen, ahol ez megtörténhet, felborult az erkölcsi rend, és végérvényesen elromlott mindennek az íze. Innen a zimankó, a nyálka, a szürkeség. A Hannibal, ezzel szemben, rikító sorozat. Színpompás a világa, burjánzanak benne a szagok, az ízek. Talán mert dr. Hannibal Lecternek kifinomult az ízlése, a szaglása, a hallása. Kitűnő szakács, akinek csak receptjei szokatlanok, mert a francia konyhára és az emberhúsra esküszik. És talán azért is, mert Bryan Fuller Hannibalja az elme horrorjáról szól – az pedig sokkal élénkebb és szürreálisabb, mint az ismerős sorozatgyilkos-mesék.
 |
Dr. Hannibal Lecter ikonikus figura, akit Anthony Hopkins párducmosolyával ismerhettünk meg. Ő volt az, aki megsütötte és felszolgálta a Bostoni Filharmonikusok egyik fuvolistáját, mert az hamisan játszott. Egy zenekedvelő kannibál, aki közszolgálatot végez! Hannibal jelleme bővelkedett a fekete humorban, és Sir Anthony is erre a szarkazmusra játszott rá. A sorozatban Mads Mikkelsen, a dán színész testesítette meg Hannibalt – szó szerint. Két méter plusz száz kiló: első blikkre a fizikai megjelenése volt impozáns, nem is az intellektusa. Más volt a sorozat koncepciója, más hát a játékstílus is. Hopkinsnak elég volt a szemébe nézni, és látszott, milyen veszélyes. Belőle mindig kikandikált az őrület. Kétségtelenül szórakoztató, de hagyományos szerepfelfogás. Mads viszont úgy játszotta Hannibalt, mint bármelyik eszes pszichológust. Teljesen normálisan. Amilyennek a környezete őt és ő sajátmagát tekintette.
Csak a második évadban vált nyilvánvalóvá, mire is akart kilyukadni Bryan Fuller, aki újraálmodta ezt a mára klasszikussá vált történetet. Akkor érett be a koncepció, akkor brillírozott a sorozat. Addig viszont túl kellett esni az első évadon, amely úgy indult, mint egy közepesen érdektelen CSI-széria. Minden részben új bűnügy, új sorozatgyilkos, és rá rögtön a megoldás. Columbo elrendezhet mindent egy óra alatt, de egy sorozatgyilkos módszerét kiismerni, abból a konzekvenciákat levonni, majd megakadályozni a következő gyilkosságot – lehetetlen vállalás. Fullernek sem sikerült: összecsapott részek, gyenge krimi jellemezte eleinte a sorozatot. És ez a slendriánság később is megmaradt. A Hannibal thrillernek csapnivaló, nincs benne feszültség, és tömve van olyan légből kapott, hiteltelen fordulatokkal, amiket egy komoly bűnfilm sem engedne meg magának.
De Fullert nem is a bűn, a gyilkosság érdekelte, hanem két ember, Will Graham és Hannibal Lecter kapcsolata. Will, a sorozat főhőse, hiperérzékeny, empatikus nyomozó, aki a normálisnál sokkal mélyebben bele tud helyezkedni a másik ember gondolkodásmódjába. Így a sorozatgyilkosokéba is: mikor belép a tetthelyre, megérinti a tárgyakat, a falat, a vércseppeket, és megelevenedik előtte a gyilkosság.
Veszélyes adottság: elmaszatolódhatnak tőle az identitás határai. Will hajlamos feladni a személyiségét, amikor felveszi másokét. Hannibal épp az instabilitása miatt javasolja, hogy járjon hozzá terápiára. Meg azért is, mert a barátjának szeretné tudni Willt. Meg van róla győződve, hogy ők ketten nem is olyan különbözőek. Mint minden magányos pszichopata, Hannibal is társat keres, vagy legalább egy olyan embert, aki megérti őt. Akivel megoszthatja a gondolatait, az értékeit, esetleg a gyilkosságait, az ételeit.
Hannibal pedig meg is győzi Willt a maga igazáról. Kell hozzá egy évad, de végül belemászik a fejébe és átprogramozza a gondolkodását. Hannibal Lecter mindig is intelligens pszichopata volt, de a sorozat truvája az, hogy Hannibal pszichológusként, manipulátorként sokkal félelmetesebb, mint emberevő sorozatgyilkosként. Ezért meggyőző Mikkelsen dr. Lecterként: robosztus alkata és kikezdhetetlen normalitása, vagyis annak látszata azt a tévedhetetlen tekintélyt sugározza, amire szüksége van, hogy az emberek felnézzenek rá és higgyenek neki.
 |
Legyen az Jack Crawford, a nyomozást vezető, bulldogelszántságú FBI-hekus, a Willbe szerelmes pszichológusnő, Alana Bloom, vagy éppen maga Graham, nincs olyan ember, aki ne kerülne Hannibal befolyása alá. Nincs senki, akit ne alakítana át így vagy úgy Hannibal lénye. A sorozatban felcsillanó, dermedt félelemnek épp ez a tárgya: hogy identitásunk törékeny, sőt törölhető, elménk, gondolkodásunk felülírható. Az ember személyiségét a másik emberrel való társas érintkezései formálják, és dr. Lecter terápiájában fennáll a veszély, hogy ez a hatás erőszakossá válik, és túl mélyre hatol.
Fullert ez a félelem érdekli Will és Hannibal szimbiotikus, homoerotikus áthallásokkal is megtűzdelt kapcsolatában. A második évadban kerül előtérbe kettejük párharca, és az a destruktív gyűlöletbarátság, ami viszonyukat jellemzi. Hannibal szeretné kibillenteni Willt az erkölcsi rendjéből, hogy gyilkoljon és elfogadja énje sötét oldalát, miközben a nyomozó lázálmok sűrűjében igyekszik kiismerni önmagát. Miután összetörik és lenullázzák személyiségét, Willnek a hannibali módszert kell elsajátítania: hazudnia kell és manipulálni, ha úgy tetszik, felölteni a mindennapi érintkezés maszkját, ami mögé elrejtheti valódi gondolatait és érzelmeit. „Olyan vagy, mint én” – hajtogatja neki Hannibal, Will pedig elveszik ebben a félig sugallt, félig valós énképben. Hiába látja át a sorozatgyilkosok gondolkodásmódját, Hannibal előtt meztelenül áll – s épp ez az intellektuális kiszolgáltatottság az, ami igazán ijesztő a sorozatban.
 Mads Mikkelsen |
Az egyes epizódokban Fuller hol konkrétan, hol szimbolikusan felnyitja a szereplői fejét, belenéz, és amit lát, azt képernyőre viszi. Innen származik a Hannibal sajátos vizuális nyelvezete is. A sorozatban, amely ugyan rajongói hűséggel követi az alapjául szolgáló regény, a Vörös Sárkány fordulatait és dialógusait, nem a gyilkos elfogásának izgalma, hanem az elme, az identitás horrorja válik hangsúlyossá – ezért is időzünk annyit a képzelgéseken, a valóságosan ábrázolt gondolatokon. Ha itt felbukkan a magát William Blake vörös sárkányának képzelő Dolarhyde, akkor látjuk, ahogy kitárja szárnyait, s ha Will beleképzeli magát egy sorozatgyilkos helyébe, akkor azt is, ahogyan Graham elköveti a gyilkosságokat. Vagyis szembesülünk azzal az álomvilággal, melyben az emberek élnek. Közben Fuller látványosan lassít, disszonánsra hangolja a zenét, és groteszkre a víziókat. Lassú, hideglelősen lassú a tempó, és absztrakt a vércseppeket, ételínyencségeket, vagy épp műalkotásba rendezett hullákat mutató montázs. Mint egy félrement LSD-trip, olyan a Hannibal, amelyben csak felpislanó, halvány emlék a normális élet.
Az abszolút csúcspont a második évad lezárása, mely végpontjáig viszi Fuller koncepcióját. Utána, a harmadik évad, kényszerű zárszó lett: az alacsony nézettség miatt az NBC elkaszálta a sorozatot. Így már nem jutott idő A bárányok hallgatnak sztorijára, helyette a Vörös Sárkány és a Hannibal című regények történetét zsúfolták a harmadik szezonba: Hannibal a lebukás elől Firenzébe menekül, és beépül az ottani akadémiai életbe, Amerikában pedig felbukkan Csorbafogú, a tökéletes amerikai családokat gyilkoló fotólaboros.
 Hugh Dancy |
Mérséklődött hát a lelkesedés, hiszen a korábbiakkal szemben ismerős volt a sztori, még ha ügyesen igazították is azt a sorozat saját verziójához. A harmadik szezont ez a kettősség hatotta át: kuriózum volt például az a tehetetlen lebegés, amelybe a második évad sokkja után kerültek a szereplők, de cserébe az izgalmak is elpárologtak, hiszen egy helyben toporgott, és az előzményekhez fűzött utóiratnak hatott a cselekmény. A finálé is majdnem katartikusra sikeredett, hiszen Fuller merészen gondolta végig Will és Hannibal halálduettjét, de ahhoz túl nagy elánnal kellett ledarálni a két regény történetét, és elvarrni a 30 részen keresztül fűzött szálakat, hogy a konklúzió levonásában is igazán precízek maradhassanak.
A Hannibal azonban minden hibájával együtt is követendő példája lehet annak a sorozatkultúrának, amely – a hollywoodi mintát követve – belépett a saját, nosztalgikus reboot-korszakába. Fargotól Psychóig, Sikolytól 12 majomig sorra készülnek a klasszikus filmek sorozatadaptációi, a Hannibal pedig magas nívót képvisel a trenden belül. Saját stílus, új koncepció és kompromisszummentes következetesség – mindez legalább két évadon keresztül jellemezte a sorozatot. Arról nem is beszélve, hogy a Hannibal úgy írt újra egy popkulturális mítoszt, hogy az méltán állítható az eredeti verzió mellé. Fuller új arcot adott egy filmikonnak – ahelyett, hogy a régiről nyúzta volna le a bőrt.