Őket ugyanis egyáltalán nem fogja zavarni, hogy a legújabb részben – amely bizonyos értelemben átvezet a 2017-re tervezett negyedik szezonba is – a nyomozás, a krimi és az ebből fakadó izgalom a legkevesebb. Belekerült viszont minden, ami miatt a Steven Moffat–Mark Gatiss-féle (ötletgazdák) Sherlock Holmesra anno rákattantak, egyszóval: a The Abominable Bride-ban teljes kapacitással működik a fanservice – kikacsintások, utalások, a Sherlock-univerzum legismertebb figuráinak felvonultatása, egysoros poénok, a szállóigék („Elementary, Watson”), mind helyet kapnak benne.
Mi több, abba is betekintést nyerünk, mire ment volna a két kreátor egy hagyományosabb, klasszikusabb Sherlock-értelmezéssel, milyen lett volna a 2011-től futó BBC-sorozat, ha ragaszkodnak a viktoriánus miliőhöz, a tradicionális történetmeséléshez, és nem pakolják át az egész mítoszt napjaink lüktető Londonjába, vagyis fordítják le a jól ismert bűnügyi történeteket a mára, inspirációt adva ezzel egyébként a CBS Sherlock és Watson tévésorozatának is. (Itt jegyzendő meg: Moffat váltig állítja, pofátlan lenyúlásról van szó, hiszen az „amerikai Sherlock” ötletével eredetileg őt kereste meg a CBS, csak végül nem tudtak megegyezni).
Elnézve az újévi különkiadást, egyértelműen elmondható, hogy egy „kosztümös Sherlockkal” közel sem jártunk volna olyan jól, mint a mítosz újraértelmezésével – a The Abominable Bride viktoriánus jelenetei éppen ahhoz a divatos irányzathoz igazodnak, amire jó példa A pokolból, a The Knick, vagy a magyar piacról a nem olyan régen sikerre vitt Félvilág is. Ezek mindegyike úgy fest történelmi miliőt, hogy eközben a filmtechnológiai/formai megoldásoknak hála abszolút modernnek hat, így teljességgel anakronisztikus, amit látunk: elektromos zene és fiákerek; gyors vágások, bullit-time effektek és nők – szavazati jog nélkül. De erre a posztmodern látásmódra még kézenfekvőbb párhuzam a Guy Ritchie rendezte két Sherlock-film, amelyek eleve sokkal inkább hasonlítanak egy James Bond-franchise-ra, mint Conan Doyle műveire.
 Jelenetek a filmből |
Most, hogy tisztáztuk, a The Abominable Bride java része a viktoriánus korban játszódik, és mely trendhez is igazodik, rátérhetünk arra, miről szól a film. Ezen pedig nincs mit szépíteni: valójában semmiről. Pontosabban: akad egy történetvázunk, egy megfejtésre váró bűnesetünk (a gótikus horrorokra hajazó halott menyasszony bűnesete, aki a síron túlról öl), amelyet ki kell nyomoznia Sherlocknak (Benedict Cumberbatch), de az újévi specialben mindez mellékes körülmény. A fő hangsúly ugyanis magán a Sherlock-mítoszon/univerzumon van – az ezzel való hivalkodás, a belterjes összekacsintás most a lényeg, a márkahűség megerősítése. Termékbemutató, amit látunk, annak tudatosítása, hogy milyen elemekből épül fel ez az univerzum; miért szeretjük/nézzük; mi és ki teszi mítosszá – mennyire járul példának okáért a megszületéséhez/életben tartásához hozzá Watson (Martin Freeman) és a Strand Magazine, amelyben a katonaorvosnak hála a bűnesetek elbeszélésekként megjelennek; vagy a többi szereplő, akik mind maguk is részei és közvetítői a folklórnak (a házvezetőnőtől a szobalányig mindenki folyamatosan a saját szerepét hangsúlyozza).
 A képek forrása: MAFAB |
És innen már tényleg csak egy lépés, hogy a két ötletgazda cselekményszinten is rákérdezzen a mítoszra, a realitás és a fikció, az élet és álom toposzára: egy kábítószeres tripnek köszönhetően a 21. századi Sherlock hallucinálja a filmben a 19. századit, vagy éppen fordítva? A 19. századi lőtte be magát túl sok kokainnal a Baker Streeten, és a jövőben játszódott le a tripje (repülőgéppel, okostelefonnal és emancipált nőkkel, stb.)? A 19. század és a 21. század az újévi Sherlock-kiadásban összefolyik, átfedi egymást; mindkét idősíkban megjelennek a főbb karakterek, a leghíresebb bűnesetek, a jellegzetes kiegészítők (deerstalker, hegedű etc.), motívumok (elmepalota, listakészítés, a reichenbachi vízesés), de pont azért olyan egyszerű a kettő között az átjárás, mert Sherlock, pontosabban Sherlock mítosza, vagyis maga a figura: örök. Épül, szépül, terebélyesedik, folyamatosan írjuk, filmezzük, újraírjuk, álmodjuk. A (pop)kultúra része.
Miután a The Abominable Bride olyan film, amely végig „önmagát írja”, ha tetszik: saját farkába harapó kígyó, elismerem, hogy épp olyan idegesítő lehet azok számára, akik analitikus krimit várnak, vagy semmi kötődésük nincs ehhez az univerzumhoz, mint amilyen szórakoztató a hardcore rajongóknak. Az utóbbiak elismeréssel adóznak majd egy-egy ismerős elem beemelésének, vagy annak, hogy a film nem csupán Doyle-ra (a két idősíkban), de még saját magára, vagyis a BBC-sorozat előző részeire/szezonjaira is folyamatosan visszautalgat. Hogy miért vicces a „magasan funkcionáló szociopata” jellemzés, vagy a célzás a zuhanásokra; miért marja egymást Sherlock és a bátyja, Mycroft (Mark Gatiss) – tényleg csak az értheti, aki Mofettékkel van már 2011 óta. Ezzel a különkiadással a stáb egyértelműen nekik kívánt boldog új esztendőt.