Jacobi: Sybill / Budapesti Operettszínház
2015.12.30.

Operettként is, színházként is megél Szabó Máté Nagymező utcai Sybill-rendezése. Fogynak a szüzek és a szerelmi illúziók, s itt-ott sajnos fogyatkozik az énekhang is ebben az érdekes előadásban. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Szendy Szilvi, Lévai Enikő
Szendy Szilvi, Lévai Enikő

Az I. világháború kitörése előtt öt perccel magyar operettet írni a cári Oroszországról és az ott turnézó francia énekesnőről: a jelenből visszatekintve könnyen azt gondolhatjuk, Jacobi Viktor 1914-es nagyoperettje akár a rossz időzítés mintapéldája is lehetne. A Sybill ehhez képest elég jól átvészelte a világtörténelem kedvezőtlen fordulatait, s magát Jacobit épp e mű sikere repítette London, majd a világháború kitörésekor Amerika felé. Belőle, ha megéri, nagy király vált volna, ám Jacobi a negyvenet se érte meg, s mi máig harminc táján komponált két művét, a Leányvásárt és a Sybillt emlegetjük, meg persze nézzük és hallgatjuk kedvtelve.

Fiatal volt a zeneszerző, s negyven alatt járt még a két librettista, Martos Ferenc és Bródy Miksa is, amikor a Sybill megszületett, s e fiatalos jelleghez jól illik most az új bemutatót jellemző lendület. Szabó Máté rendező és egyenrangú alkotótársa, a koreográfus Bodor Johanna erősen meg- és átmozgatta a Budapesti Operettszínház társulatát, amely a jelek szerint hálásan fogadta a szokott praxistól eltérő munkamódszer és színházi gondolkodás megjelenését. A darabot keretbe foglaló visszatekintés, vagyis az öregek otthonából emlékeibe visszarévedő idős Sybill többszöri megjelenése ugyan nem hat forradalmi újdonságnak tán még ezen a színpadon se, azonban a kivitelezés elánja és eleganciája így is üdítő. S még üdítőbb, s immár valósággal frappírozó jelenség, hogy többeknél színészi erőkifejtés, mi több, színészi alakítás válik észlelhetővé – érezhető ambícióval közelítve a valódi színház és a valódi operettjátszás világát. Igaz, e közelítések mintha még két külön univerzumnak sejtetnék a színházat és az operettet: a színészvezetés olykor háttérbe húzódik, amint beindul az operett, s teret enged a bevett eszközök alkalmazásának.

Oszvald Marika
Oszvald Marika

Kocsis Dénes (Poire) például színészként mutatja fel magát minden olyan pillanatban, amikor kimerült idegzetű és a testi bizalmaskodástól idegenkedő ifjú férjet játszhat, de táncoskomikusi üzemmódjában némiképp eltávolodik e figurától, s ilyenkor leginkább bájos rutintalanságával hat. Halmozott rutinnal lép viszont színpadra a formailag második, gyakorlatilag első táncoskomikus-szubretti vonalat alkotó Oszvald Marika (Olga) és Mészáros Árpád Zsolt (Kormányzó), s jelenlétüknek épp az kölcsönöz különös jelentőséget, hogy mindketten eltávolodnak sokszor jól bevált megoldásaiktól. Oszvald mindent elsöprő erejét ez persze nem érinti, viszont Mészáros szinte felismerhetetlenné alakul szerepében, s ez korántsem csupán a jelmez érdeme. (Igaz, színészi energiája még nem tart ki az előadás végéig: Kormányzója a második részben észrevehetően fárad és veszít az érdekességéből.)

A címszerepben Fischl Mónika nem csupán szép hangon énekel, de birtokolja azt a kissé hűvös, ám színpadon mindig nagyon hatásos női objektivitást is, amely nélkül nincs igazi primadonna. Szerelmes gárdahadnagyát Dolhai Attila (Petrov) alakítja: az Egy anya története bemutatója után most ismét a pillanatnyi indiszpozíción túlmutató vokális problémákat érzékeltetve a hallgatóval. Dolhai mintha nem is dallamokat énekelne immár, hanem kvantumokban küld fel egymás mellé különböző hangmagasságokat, melyekből jó esetben kialakul a szólamára emlékeztető hangzás. Ám e jó eset egyre ritkább. A Nagyhercegként fellépő Vadász Zsolt egészséges tenorhangjával részint kontrasztot teremtett, részint önkéntelenül is megbontotta a Sybill alapképletét. (Az előadásban uralkodó tenor-túlsúly amúgy önmagában is meg- és átgondolandó.) E képlet kényes egyensúlyát amúgy Frankó Tünde (Nagyhercegnő) szereplése is erősen veszélyeztette, mert a prózában megjelenő asszonyi rezignációhoz és okossághoz alakításában az énekhang öregedése-fáradása (valamint egyes mássalhangzók kiejtésének krónikus problémája) társult.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

„Gáspár Margit, Bródy Tamás és Fischer Sándor átdolgozásának felhasználásával mai színpadra alkalmazta: Ari-Nagy Barbara és Szabó Máté” – áll a színlapon a közlés, jelezve, hogy a százegy éves Sybillt sem kerülte el az operettek örök sorsa, az átírás. Az új változat összességében jól sikerült; a Nagyhercegnő köszöntésére felvonuló, s egyre fogyatkozó számú fehérruhás szüzek minden egyes megjelenése zajos tetszésre lel, s korántsem érdemtelenül. Azt már ugyan nem könnyű értelmezni, hogy miért van vészfék, vagyishogy vészjelző a kormányzósági székváros hoteljének falán, s ha már egyszer van, akkor miért marad érdemi következmény nélkül a meghúzása, ám ennyi túlbonyolítás éppúgy megfér egy jobb operettben, ahogyan, lám, megfér ott a jelek szerint egy-egy merészebb színpadi gesztus is.

Az előadás adatlapja idekattintva, a PORT.hu oldalon érhető el.