Hogy mit tartalmaz a lemez, azt megtudhatjuk Bónis Ferencnek a remek műsorfüzetbe írt tanulmányából: „A három mű: három különböző karakter. Mégis: számos szál fűzi őket egymáshoz. A Rapszódia 1904/05-ből való, a Scherzo 1904-ből, a kéttételes Hegedűverseny 1907/08-ból. Apparátusuk is hasonló: szólóhangszer és szimfonikus zenekar együttese. Történetük sajátságos: a Scherzo és az első Hegedűverseny soha nem szólalt meg, és nyomtatásban sem jelent meg Bartók életében. A Rapszódiát viszont, mivel a zongoraművész-zeneszerzőnek szüksége volt saját versenyműre szimfonikus estjein, európai létének szinte teljes idejében műsorán tartotta.” Amiből az következnék, hogy a Scherzo és a Hegedűverseny a két gyengébb mű a három közül. Noha éppen fordított a helyzet: a Scherzo minden tekintetben messze felülmúlja a szintén zenekarra és zongorára írt Rapszódiát, míg a Hegedűverseny első tétele bizonyosan a legkimagaslóbb darab az ifjú Bartók pályáján; néhány elemében már a nagy, sőt a legnagyobb Bartók előfutára. Ám a zeneszerző mégis elsüllyesztette, mivel a mű ihletője és reménybeli első előadója, a hegedűművész Geyer Stefi elutasította az ifjú komponista nemcsak hangjegyekben megvallott szerelmét. A Scherzo bemutatója is ki volt tűzve, ám 1905-ben, a próbák kezdetén a zenekar olyan felkészületlenül jelent meg, hogy a szólót játszó Bartók lecsapta a zongora fedelét, és visszalépett a premiertől. Hogy később miért nem vette elő, mindmáig megfejthetetlen rejtély.
Kocsis Zoltán Bartók művészetének legavatottabb tolmácsolója, az Új Sorozat spiritus rectora, aki korábban előadóművészi zsenijét zenetudósokat megszégyenítő ismeretekkel párosítva nyúlt a legnagyobb magyar zeneszerző szóló zongoraműveihez. A Philips kiadónál megjelent, nyolc CD-ből álló sorozatát az életmű legtudósabb szakembere, Somfai László hangzó kritikai kiadásnak nevezte. Aligha tévedünk nagyot, amikor kijelentjük, hogy a Bartók Új Sorozat – melyen Kocsis elsősorban karmesterként szerepel majd – is hasonló rangot képvisel. Kocsis többször kijelentette, hogy neki „a tökéletes sem elég”, valamint, hogy „ha egyszer kiad valamit a keze közül, azt a véglegesség igényével teszi”. Ennek fényében talán kissé meghökkentő, hogy a Scherzo és a Rapszódia két régi (1985-ben illetve 1986-ban készült) felvételről került az új gyűjteménybe, melyen Kocsis szólója mellett a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar játszik. A döntés ugyanakkor érthető, hiszen nehéz jobb előadást elképzelni ezekből a művekből. Kocsis a nyolcvanas években lassan lezáruló vadzseni-korszaka elemi erejű intenzitásával, ugyanakkor már némi bölcsülni kezdő higgadtsággal dobja be magát a zenekar tengerébe. Kicsit az ifjú, a félúton álló Bartók portréja ez: még sok minden tombol benne szinte alaktalanul, de már fölsejlik a későbbi, a zártabb formák felé igyekvő klasszikus. Különösen világos ez, ha meghallgatjuk a Scherzónak a 300. ütemben kezdődő és 400.-ikban a teljes zenekar kitörésével őrületes csúcspontba torkolló fokozását (4. track: 05:20-06:40); a zongora jégverésszerű oktávmeneteiben, melyeket roppant virtuóz, a groteszk hangú Asz- és Esz-klarinétot is foglalkoztató fafúvóskar kísér, Liszt mellett már megszólal a nagy versenyművek, az 1. és 2. zongoraverseny megszállott dübörgése, kérlelhetetlen zakatolása is.
 Kelemen Barnabás |
A valódi meglepetés és világszám persze az ifjúkori Hegedűverseny friss felvétele, melyen Kocsis karmesterként dolgozik, a szólót az elmúlt évtizedek legnagyobb hegedűs ígérete, Kelemen Barnabás játssza. Már az első pillanatokban eldől minden. Kelemen éteri tisztasággal, szinte gyermeki egyszerűséggel dalolja ki a némileg Beethoven cisz-moll kvartettjének (op. 131) fúgájára emlékeztető kezdőtémát; a szerelem születését kevesen mutatták be ilyen megkapó üdeséggel, mint a 26 éves Bartók. Ez az ifjúkori ártatlanság határozza meg az egész első tétel előadását, a téma feldolgozásának bonyolult polifonikus fogásai, a megfordítások és torlasztások, a téma új koloritot kapó felbukkanásai mindvégig megőrzik az érzés egyszeriségét, az első szerelem meglepetésszerű és megismételhetetlen csodájának hangulatát. Kelemen Barnabás – koncertjein is így tapasztalhattuk – nem drámai vagy töprengő, netán önmarcangoló alkat; tökéletesen illik hozzá ez a zenei hamvasság. Így aztán kissé furcsa, hogy amikor a tétel végén, a négyvonalas D-n elhal a hárfák kísérte magányos hegedűhang, a szünet nélkül előadandó második tétel harsány, szinte vad, olykor kimondottan groteszk intonációra vált; Bartók egyik levelének tanúsága szerint ez lett volna „az élénk, a vidám, szellemes, szórakoztató Geyer Stefi” portréja. Talán Bartókban erősebben dolgozott a művészi igazságérzet, mint az udvarlási ösztön, és ennek jegyében írt ennyire erősen kontrasztáló második tételt – ki tudja. De közelebb lépve látható, hogy ez a portré legalább kétarcú, mert a 13. próbajelnél (Meno allegro e rubato) egyszerre feltűnik az E üveghang után egy ereszkedő triolákkal ringató, a szólóhegedűn dolce játszandó téma (8. track: 01:43), mely ismét az ábrándozás intonációja; felhőjáték, mintegy a földi lány égi mása. Kelemen és Kocsis a Nemzeti Filharmonikusok nagyszerűen teljesítő csapatával (kiemelendő a fafúvósok játéka) tökéletes egységbe kovácsolja ezt az első hallásra kissé kuszának tűnő, túl sok zenei ötlettel pompázó második tételt is. Itt az ideje, hogy Bartóknak ez a műve is bekerüljön a hegedűsök alaprepertoárjába.
Egyszóval: ismét valami remek és maradandó készül Kocsis Zoltán műhelyében. A korábban kiadott Kossuth-szimfónia (itt Kocsis kéziratból dolgozva kijavított számtalan makacs sajtóhibát) és A fából faragott királyfi (ezen visszaállította a Bartók által kényszerűségből meghúzott, eredeti változatot) revelációszerű felvétele után megint egy kongeniális és a szó minden értelmében friss produkció. Izgatottan várjuk a folytatást.
Bartók: Rapszódia zongorára és zenekarra, op. 1.; Scherzo zenekarra és zongorára, op. 2.; Kocsis Zoltán (zongora), Budapesti Fesztiválzenekar karmester: Fischer Iván. Hegedűverseny op. posth.; Kelemen Barnabás (hegedű), Nemzeti Filharmonikus Zenekar, karmester: Kocsis Zoltán. Hungaroton Classics, 2007, HSACD 32504