A horrorfilm – Válogatott tanulmányok
2016.01.26.

Megszállott horroristák és kezdő cinefilek – ez a tanulmánykötet mindkét csoport figyelmére számít. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

„Hiánypótló kezdeményezés” – így becézik manapság a filmes szakkönyveket a hazai piacon, tekintettel arra, hogy évi egy-két kötettől eltekintve itthon lényegében nincs is filmes szakkönyvpiac. Ha például a rémfilm becses zsánerére fókuszáló magyar darabokat próbáljuk meg leltárba venni, akkor mindösszesen kettőig számolhatunk el (Vajdovich Györgyi–Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai; Orosdy Dániel-Schreiber András: A modern horror mesterei – Fulci & Romero) – már ha nem vesszük tekintetbe Király Jenő magisztrális műfajelméletének  (lásd például: Frivol múzsa; A film szimbolikája) vonatkozó tételeit. Ebben a helyzetben egy horrorfilmes tanulmánykötet megjelenése legalábbis hisztérikus hurrát érdemel – még akkor is, ha olyan valószínűtlenül ronda gyerekrajz díszíti a borítóját, mint a Filmanatómia-sorozat legújabb példánya esetében. 


Tudományos ismeretterjesztés – ezt a nemes célt tűzi a zászlajára A horrorfilm – Válogatott tanulmányok, igaz, erről szerkesztői előszó hiányában csupán mandinerből (tehát a sajtóközlemény és a könyv hátlapján található megjegyzések révén, vagy éppen magukból a tanulmányokból) értesülhetünk. Ez a könyv „rajongók és laikusok számára egyaránt élvezetes és emlékezetes olvasmánynak” készült, amely „tudományos mélységű”, de könnyen fogyasztható cikkeket gyűjt egybe – tehát aki esetleg a horror megközelítésének kortárs tendenciáiról igyekszik tájékozódni, az rossz helyen kopogtat. Nem mintha hiányoznának a kurrens vagy újszerű nézőpontot érvényesítő szövegek – Schreiber András egyik témafelvetésében is izgalmas tanulmánya például a keresztény morál és a rémfilm viszonyára kérdez rá –, de a cél láthatóan inkább a horror műfajának körberajzolása és néhány általános probléma megtárgyalása volt: A horrorfilm afféle bevezető a mozgóképes borzalom sokszínű korpuszába. 

Ez a sokszínűség pedig már abban is megmutatkozik, hogy a kötetben különböző karakterű és közelítésű szövegek is egymás mellé kerülnek. Bár a meglehetősen orrnehéz könyv első felét eluralják a történeti szempontú és bevezető jellegű szakcikkek, azért akadnak problémacentrikus tanulmányok is (mint például Varga Zoltán elsőrangú szövege az animáció és horror kapcsolódási pontjairól, vagy Varró Attila lehengerlő esszéje a női horror és a nőhorror összjátékáról). A filmszakírói zsargont pedig hol zenekritikusi szaknyelv (lásd Dargay Marcell remek cikkét), hol kedélyeskedő mesélőkedv frissíti föl – de ennek csak módjával lehet örülni, mert például Kovács Gellért könnyed futama a horror zsánerében készült tévésorozatokról már nagyon távol áll bármiféle tudományosságtól.

És ami ennél is látványosabban ellentmond a kötet célkitűzéseinek, az a bevezető tanulmány és az egzakt fogalmi keret hiánya. A horrorfilm szerzői gyakran különböző értelemben használják ugyanazokat a szakkifejezéseket (Farkas Viktor és Orosdy Dániel például alapvetően mást ért műfajkeveredés és alműfaj alatt), és eltérő mennyiségű előismeretre támaszkodnak (míg Kovács Gellért cikkében lényegében alig vannak szakszavak, addig Varró Attila markáns műfajelméleti felvértezettséggel fogalmaz), emiatt pedig különösen fontos lett volna, hogy egy orientáló szöveg rendet vágjon a tanulmányok között és a terminológiai felfordulásban. Enélkül a tudományos ismeretterjesztés vágya egyszerűen nem teljesülhet, hiszen az egymás után következő szövegek szekvenciája csupán fokozza a tájékozatlan olvasó zavarát a műfajjal kapcsolatban. De az sem szolgálja a népművelés ügyét, hogy a kötet szövegeiben olykor burjánzó képzavarok („így indul táncba az elidegenítő hatásokban fetrengő szürreális dramaturgia és a (…) legjobb családból származó mesélőkedv”), vaskos közhelyek („Az élet csupa meglepetés”), vagy hajmeresztő állítások („zsigeri funkciói miatt [a horror] nem alkalmas olyan művészi ambíciók beteljesítésére, mint a musical”) is előfordulnak. 
Van viszont egy másik ambíciója is a kötetnek, amelyet maga George A. Romero fogalmaz meg az előszóban és a kötet hátlapján. „Ebben a könyvben Kárpáti György és társai (...) kapukat nyitnak meg, amelyeken keresztül mindannyian megtapasztalhatjuk annak a csodának és izgalomnak az érzését, amelyeket csak az általuk vizsgált horrorfilmeken keresztül élhetünk át.”  Olcsó lenne rugózni azon, hogy ezt Romero vajon miből gondolja (talán olvasta a kötetet?), és az is megtévesztő, hogy ez a nehézkes mondat első blikkre önellentmondásnak tűnik. Mert Romero itt valójában Friedrich Schlegel kritikaeszményét, a „karakterisztika” ideálját fogalmazza újra, amely szerint az elemző-értelmező kritika és tanulmány célja a mű hatásának újrateremtése saját párhuzamos minőségein keresztül. („Vajon a filmkritika legnagyobb aktusai nem azon filmek újraalkotásai, amelyek előtt tisztelegnek?” – kérdezi Adrian Martin tavalyi könyvében.) De Romero állítása sajnos kevéssé állja meg a helyét, merthogy A horrorfilm tanulmányai a legritkább esetben nyitnak utat vagy kaput a vonatkozó filmek újraéléséhez és újszerű élvezetéhez. Jellemző, hogy csupán egyetlen szövegben, Varga Zoltán tanulmányában találkozunk érdemi formanyelvi elemzéssel – a szerzők java pedig olyan messziről néz rá a filmekre, hogy nem is jut el az érzéki szövetükhöz.
 
Ez a hozzáállás pedig éppen a tudományos ismeretterjesztés valamiféle normatív elképzeléséből fakad. Úgy tűnik, mintha egy műfajról és a műfaji filmekről valamiért így kellene, így illene írni: távolságtartással, szinte helikopterről vizsgálva a különböző egyedeket – és legfőképpen kábító mennyiségű példát, tengernyi filmcímet elősorolva. Ez az intellektuálisan bátortalan (hiszen bevezető jellegű), de formailag kötött (hiszen a szakmaiság látszatára törekvő) írásmód elvileg a műfaj népszerűsítését és emancipálását szolgálja (merthogy a horror „lenézett” zsáner – szól a kötet vitatható refrénje), viszont éppen azért alkalmatlan erre, mert többnyire tájékozatlannak és igénytelennek tételezi olvasóját. Márpedig a paternalista ismeretterjesztés régimódi eszközeivel – mint amilyen például egy film guide-os címlajstrom – nem könnyű bármit is népszerűsíteni, és aligha lehet „kapukat nyitni” a horror csodáira.

De miért is kellene így írni, ha a tudományos egzaktság és ellenőrizhetőség követelményei nem kötik az ember kezét? A horror sokak szerint éppenhogy a transzgresszió, a radikalitás műfaja, amelynek „hatásmechnizmusa a meghökkentésre épít” (ahogy Huber Zoltán fogalmaz a kötetben), így pedig a kritikai feldolgozásához igazán illene a formabontóbb és bátrabb hozzáállás – ám A horrorfilm válogatása inkább valamiféle szürke pedagógiának kötelezi el magát. Ebben a könyvben az a leginkább különös, hogy szinte kizárólag kompetens szakemberek írták, és a különálló szövegek között több igazán izgalmas akad (Varró Attila, Schreiber András vagy Varga Zoltán tanulmányai többszöri, elmélyült befogadást érdemelnek), ám a kötet az elejétől a végéig átolvasva vagy távolabbról nézve egy sivár és végeláthatatlan katalógusnak látszik. A lajstromozó szédület Kárpáti György franchise-okról mesélő szövegében ér a tetőpontjára, amelyben a szerző tényleg úgy sorolja a filmcímeket, mintha nem lenne holnap – és ennek jegyében folyton arra kényszerül, hogy szinonimákat keressen a „bemutatták”, az „elkészült”, vagy az „epizódot élt meg” fordulataira. Végül kíméletlen tanulmányának utolsó mondataként felteszi a szinte gúnyosnak tetsző kérdést: „Folytassam?” A válasz egyértelmű: erre semmi szükség. Az ismeretterjesztés efféle módszereit pedig minden további nélkül el lehetne felejteni. 
Cím:  A horrorfilm - Válogatott tanulmányok,  Kiadó:  KMH PRINT,  Kiadás éve:  2015,  Terjedelem:  360 oldal,  Ár:  2790 Ft