Kassák, Marxhoz hasonlóan, bizonyára elmondhatta volna magáról: „Én nem vagyok kassákista.” Nem volt mozgalmi ember, noha sok – politikai és művészeti – mozgalomban vett részt, sőt vitt vezető szerepet, de mindig csakis és kizárólag saját magát képviselte, nem a kassákizmust – talán többek közt ez tette alkalmatlanná arra, hogy valódi művészi vezér legyen, egy lehetséges magyar avant-garde feje. Emberi és művészi vállalkozása egy személyes volt, csak magára szabott; így aligha véletlen, hogy legmaradandóbb művei (Egy ember élete, A ló meghal a madarak kirepülnek) mind önéletrajziak. Megalkuvást még a maga érdekében sem ismert, mintegy genetikailag volt erre alkalmatlan. Déry Tibor – előbb harcostárs, később ellenfél – tiszteletteljes iróniával emlékszik vissza az 1953-as év Kassákkal kapcsolatos eseményeire. „Egy, a szokottnál is merészebben polemikus írószövetségi felszólalása után Gáspár Endre ritkás haját tépte kétségbeesett baráti féltésében: – Ezt a marhát ki fogják zárni a pártból – mondta, helyesebben óbégatta, pápaszemét fel-, majd visszatolva homlokába. A pártkizárás abban az időben szinte felért egy halálos ítélettel; nemcsak a könyörtelen társadalmi megvetésnek tette ki áldozatát, de az éhenhalásnak is, minden keresetet elzárt előle. (…) – Sz… k rá – mondta Kassák kivörösödött fejjel. (…) Hosszas, s az írószövetségi vitáknál nem sokkal termékenyebb purparlék után Kassák végül beleegyezett abba, hogy a másnap folytatódó ülésen megmagyarázza álláspontját, tehát tompít, lefarag, értelmez, kiigazít, s visszaszív, ahol elkerülhetetlenül szükséges, azaz: önkritikát gyakorol. A másnapi ülésen lelkesedés híján nem vettem részt. Kasi olyan önbírálattal szolgált, beszélték, hogy az egész tagságban meghűlt a vér. Úgy tudom, utána nyomban ki is zárták a pártból.”

Standeisky Éva A belső emigráns című tanulmányában nem idézi Déry memoárjából ezt a jelenetet, de ad helyette sok más értékeset, eddig publikálatlan anyagokat, remek apró elemzéseket, megfigyeléseket, jellemzőit egy szörnykorszak „szellemi életének”. A cikk végén citált Kassák-interjú, melyet halála évében, 1967-ban adott nagyon sokat, talán a legtöbbet mondja, ami erről a jeles költőről és érdekes művészről és mindenekelőtt hajlíthatatlan emberről elmondható: „Ki kell jelentenem, hogy semmiféle politikai vagy vallási irányzathoz nem tartoztam: amit saját szememmel láttam, azt saját nyelvezetemmel akartam kifejezni. Korábban is állandóan konfliktusban álltam egyes nézetekkel, ez ma is fennáll. Nem vagyok szocialista realista, mint ahogy nem vallom magam vallásosnak sem, sem pedig expresszionistának, s ha már itt tartunk, sem ateista, sem deista nem vagyok. Ember vagyok, aki saját szemével látott dolgokról szeretné elmondani a véleményét.” Igen, mindössze, egy ember szól itt, nem más, akinek életműve egy ember élete és műve. Nem képviseleti művészet ez, nem szól „ezerek” helyett, csak a magáét mondja, engesztelhetetlen igazságérzékkel. Vállalva persze – nem könnyen, kétségtelenül – a tévedés kockázatát.

A gondosan megválasztott kötetcímmel – Kassák, az ember és a közszereplő – ezt az ember kívánja ábrázolni a szerző. Nem irodalomtörténeti értékelést, esztétikai érdekű analízist kapunk tehát, hanem fontos hozzájárulást egy személyiségrajzhoz, egy olyan ember alakjának történetéhez, aki legkivált a művészet területén vélte megvalósíthatónak önmagát. A könyv első közleménye már címével is bevallja a szubjektív célt: Az én Kassákom. Ezt remek elemzések sora követi (kiemelkedik közülük a Kassák Annája című motívumnyomozás) , és ha a recenzió is lehet szubjektív, akkor bevallom, hozzám a Szabó Dezső és Kassák furcsa kapcsolatát megfestő tanulmány áll a legközelebb. Egy idézet innen, Szabó Dezsőtől, aki Kassák Tett-körének „futurizmusát” roppant szellemesen utasítja el: „A legáltalánosabb, a legbetegebb betegséget említem: a szó őrült terheltségét. Azt a törekvést, hogy minden egyes szóban a bőrnyúzásig tömörítve legyen lehetőleg minél több szenzációnk, hogy a szó egy vajúdó epileptikus szörnyű vergődésével magához visítson minden figyelmet. (…) Az egész elvész, széttörik sajgó, vérző, rángó, visító szavakra, melyek mint elszabadult őrültek a frenézis túlzott életével rohannak át agyadon, s agyonfárasztanak mielőtt e szavaktól a mondatot meglátnád.” Találó sorok, de szerzőjük fejében nyilván meg sem fordul, hogy velük a saját stílusát talán még mélyebben jellemzi, mint a parodizált kassáki expresszionizmust. Szabó Dezső egy másik, 1919-es szövege pedig sokkal mélyebb rokonságban állítja őt Kassákkal, mint eddig gondoltuk: „A művész mint művész semmilyen osztály, semmilyen párt embere, semmiféle -ista nem lehet, s felül minden világnézeten egyetlen világnézete van: az Ember.” Persze nagy különbség, hogy Kassák soha nem írta volna le nagybetűvel e szót.