Térey János író, műfordító
2015.12.09.

A melankólia termékeny borongása az, ami összeköti Puskint, a francia szimbolisták költészetét, és a közeljövőben játszódó A Legkisebb Jégkorszak figuráit Térey János világában. VLASICS SAROLTA interjúja.

Revizor: Néhány hónapja volt Szegeden egy könyvbemutató, ahol az írótárssal, Szilasi Lászlóval beszélgettetek legutóbbi könyvedről, A Legkisebb Jégkorszakról. Szilasi úgy fogalmazott, hogy arról a középpolgárságról írsz, ami Nádas Péter szerint nincs is a magyar társadalomban.

Térey János: Akármennyire is tisztelem Nádas Pétert, meggyőződésem és tapasztalatom, hogy volt és van is magára sokat adó, fogyasztási szokásaiban igényes, olykor kifinomult és tehetős magyar polgárság. Szoktam találkozni velük. Kevesen vannak, de ők töltik meg a Zeneakadémiát, ők járnak a Müpába, a Ludwig Múzeumba, Milánóba, Lisszabonba, New Yorkba. Ők olvasnak Nádast. Mert ki más? A szakma elégséges közeg bármelyikünk számára? Az, amit Nádas, és az ő nyomán Szilasi paraszt-habitusnak, vagyis, gondolom, parlagi viselkedésnek mond, sokkal inkább celebjeinkre, politikusainkra és az ő kádereikre jellemző. Amúgy mára a kontrollvesztés, a viselkedés elvadulása rétegtől függetlenül uralkodóvá vált, és nemcsak nálunk. Negyven fölött az ember elkezd arra figyelni, hogy „a mai fiatalok” így meg úgy, lehetne szebben, udvariasabban, ejnye-bejnye, miért nyomul a buszon, miért zárja sziával a levelét... Nyilván a megfigyelés kapcsolatos az öregedéssel is, de legalább annyira összefügg a földrész és az ország állapotával. Alighogy túl vagyunk egy gazdasági, migrációs vagy érzelmi válságon, máris kezdődik a következő. Adott a terrorfenyegetettség, az ország tragikus kettéosztottsága egyre élesedik. Ha a művészet közéletét vizsgáljuk, szintén rémületes kiszorítással, ádáz kenyérharccal, pitiáner féltékenységgel, fúrásokkal találkozunk. Persze ez nem új, ez örök emberi vonás. Úgy tűnik, művészetre viszont szükség van. Hogy ki a fogyasztója, más kérdés, hiszen a jó művészet mint termék ritkán olcsó, lásd egy operajegy árát a Covent Gardenbe, mégis van fizetőképes kereslet rá, és leginkább a polgárság részéről.

R: Ezért helyezed ebbe a közegbe a műveidet?

TJ: Nekem az lenne a furcsa, ha nem beszélnénk a társadalomnak erről a szeletéről, a formálódó középosztályról; vagy akár a dübörgő elitünkről, az oligarcháinkról, a milliárdosainkról. Én úgy veszem észre, hogy mára kötelező penzummá vált a szegénységről írni. Mintha ki lenne függesztve a hirdetmény egy képzeletbeli faliújságra, hogy írj a nincstelenekről, írj a diktatúráról, és megjutalmaznak érte. És lám, valóban. Nem Tar Sándorra gondolok, aki „még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában”, ahogy Bodor Ádám írta róla, de tény, hogy ami Tarnál, Barnásnál vagy Szilasinál az ő jeles hajléktalanregényében, A harmadik hídban hiteles, nem mindenhol és nem mindenkinél az. Gyakran érzem azt, hogy a mélyszegénység, a diktatúra vagy a traumatikus gyermekkor intézményesült hívószó, amely mögött egyszerű piaci megfontolás és hatásvadász hajlandóság bújik meg. „Tengődő földművesekről írunk, a mi falunk sosem látott nyomoráról, meg a szekus nyomorultakról, meg a zsarnok démoni tekintetéről, és sok szív dobban majd meg könyvünkért.” Adakozni, hajléktalant befogadni, melegételt, ruhát osztani nem látom ezeket az embereket, inkább csak főzőcskézős képeket megosztó lájkvadászként. És ez nevetséges. Én a középosztályról írok, azzal a reménnyel, hogy a polgár elolvassa majd, milyennek látom őt én.

R: Mi izgat a középosztályban?

TJ: Semmi sem izgat olyanformán, hogy a titkaikra lennék kíváncsi, mert nincsenek titkaik. Ahhoz ez egy kis ország, ahol eléggé explicit és átlátható minden, inkább egy nagy hézagot vettem észre kortárs irodalmunkban. Jó nagy hiányt. Nincs a polgárságunkról regény, nincs polgári dráma. Nemrégen Oroszországban jártam, Szentpéterváron, ahol az Asztalizenét olvasták föl az Alekszandrinszkij Színházban. Ilyen jellegű művek a jelenlegi orosz irodalomban sincsenek, nem írnak verses formában (sem) a polgárságról. Írnak a történelmükről, a cárokról meg a kommunizmusról, írnak sci-fit, írnak jövőbeni katasztrófákról, a város meg a vidék nyomoráról, de a nagyonis létező középosztályukról csak elvétve. Sőt, nincs már élő verses regény sem az Anyegin hazájában! Az volt az egyik legszebb pillanat ebben a szentpétervári útban, hogy Okszana Jakimenko, a magyarok házigazdája és az események egyik szervezője – aki nem mellesleg Esterházy orosz fordítója is – úgy fogadott engem, hogy „Isten hozott az orosz irodalomban”. Ezt a műfajt én hoztam vissza hozzájuk ezen az őszön. Elkészült az Asztalizene fordítása Daria Vascsenko tollából – a Kazamatáké korábban úgyszintén –, de kíváncsiak a Protokollra is. Úgy bántak velem, mint egy valódi nemzetközi íróval.

R: Nyilván azt is sokan kérdezték már tőled, hogy miért verses regény a választott forma…

TJ: Mert adja magát. Mert volt, nagy volt, és mert nincs. Ameddig a Paulust meg nem írtam, addig Szabó Magda volt az utolsó a Szürettel, aki stanzákban fogalmazott. Az én verses regényem jelenkori tapasztalatból indul ki, flörtöl ugyan a politikával, de nem merül el aktualitásokban, kollokviálisan, szinte belterjesen kacsintgat össze egy bizonyos közeg szereplőivel, általában a művészvilággal: írókkal, színészekkel, festőkkel, hogy jellemző típusokat mondjak. Nem volt polgári regényünk Márai vagy Zsolt Béla óta, de újabban mások is írnak ilyesmit, például határeset Poós, Schein vagy Háy. Nádas összetettebb annál, hogy „pusztán” polgári regénynek mondjam, mondjuk, a nagyregényének az Újlipótvárosban játszódó fejezeteit, bár az egy kiváltképpen polgári közeg. Akadnak nem kőfejtőben, szénbányában vagy kocsmában játszódó művek ma is. De én nem foglalkozom műfaji problémákkal, mert ez nem az én dolgom. Ezek történetek. Egymás mellett. Budapesten, a jelenkor ízeivel, de a közeljövőben. A többi csak csomagolás.

R: A természeti jelenségek erőteljes hangsúlyt kapnak a műveidben. Ezek kiinduló pontok vagy fontos a szimbolikájuk?

TJ: Mindig szimbolikus a jelentésük. Ott van például a Kazamaták, ami a dicsőséges 1956-os történésekből pont a fekete napot ábrázolja. Ősz van, és szép az idő. Ennyi vérhez túl szép. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a Jeremiásban hőségkatasztrófa van. A Legkisebb Jégkorszakban pedig nagyon hideg, helyenként katasztrófa-jelleggel. Durvább a tél, mint gyermekkorunkban, amikor még volt „rendes” hó. A természet nálam mindig a lélek tükre. Jeremiás lelke fölforr, pedig a metró hűvös alagútjában bolyong. Itt pedig a mai magyar társadalom rossz közérzetét jelzi a klímaváltozás, illetve a jelen jólismert fagyos figuráinak fölbukkanása. Ez a lélek jege, nyilvánvalóan.

R: Érdekes, hogy a jelen valós figuráit beemeled az irodalomba. A regényben meghal a 2018-ban választott miniszterelnök, Orbán, Áder, Bajnai egymás mellett áll a temetésen.


TJ: A húszas-harmincas években írt polgári regényekben is hasonló volt a helyzet. Gondoljunk akár Kosztolányi Édes Annájára, gondoljunk a cselédlány realista portréjára, illetve Kun Béla fölbukkanására a regény elején: az író a közelmúltból merít. Minden nagyon valóságszagú, mint az Így írtok ti! az úrfi bőröndjében, de persze Kosztolányi fantáziája dolgozik, nem könnyű szétválasztani egy „létező” krisztinavárosi bérház életét és az ő gazdag képzeletét. Én sem tudnék a közeljövőről írni, ha nem a mából indulnék ki. És ezt gondolom amúgy a regény legprovokatívabb részének: a valósággal, az idővel való játékot.

R: A már említett Asztalizene, Protokoll illetve A Legkisebb Jégkorszak szereplőivel újra találkozunk. Változnak közben a figurák?

TJ: Jóval több a „párhuzamos történet”, mint az Asztalizenében, ahol egy szűk társaság szerelmi afférjairól volt szó. Itt jóval tágasabb a tér, tágabb a spektrum, mint a Protokollban. Persze, közben a fél világ megváltozott. A Legkisebb Jégkorszakban a hajléktalantól a kormánytagokig sokféle ember szerepel, míg a korábbiakban homogénebb társaságról volt szó. Látunk egy fővárost, a maga sötétebb részeivel, érdes alakjaival és tapasztalataival együtt, de a figurák sorsa nem csak lefelé ívelő. Adott egy elég bonyolult kapcsolati háló ezekben a történetekben, amelyekben szinte mindenki kapcsolatba kerül mindenkivel.

R: Az írásokban hangsúlyosak a helyek is.

TJ: Mert a helyek állapota az ott rendszeresen fölbukkanó emberek lelkiállapotának függvénye. Ha utazom valahová, mindig elmegyek az illető város botanikus kertjébe, esetleg arborétumába, persze, csak ha van neki. Ott mindig az ember szépre és jóra irányuló törekvései dolgoznak: botanikus kertet senki nem hoz létre haszonlesésből vagy manipulációból. És ezt jó látni. Körülötte a város meg olyan, amilyen.

R: A Legkisebb Jégkorszak Budán játszódik. Illik a figurákhoz.

TJ: Budát máig nem dolgozta föl és nem használta ki a magyar irodalom. Vannak nagyon szép Budáról szóló versei Petőfinek, Kosztolányinak, Jékelynek vagy Nemes Nagy Ágnesnek, megjelenik a prózában, főleg mint Ottlik túlmitizált Budája, de például Pest legendás írója, Mándy Iván úgy beszélt Budáról, mintha másik kontinensen lenne. Még viccelődött is vele, mikor megkérdezték, hogy járt-e életében Budán? Talán egyszer, válaszolta. Én is így indultam. Alföldi fiúként érkeztem Pestre, aztán igazából a házasságom hozott Budára, ahová addig csak kirándultam. Jó volt bebarangolni. A kilencvenes években egy női magazin szerkesztőségében dolgoztam, ahol egy-egy munkavacsora vagy sajtótájékoztató általában valamelyik elegáns budai étteremben zajlott, ami elég éles ellenpont volt az életemben a bölcsészkar után. Ezek voltak első tapasztalataim az elit életéről, meg az akkor még tomboló „hegyi” házibulik. Mindez aztán megjelent A Nibelung-lakóparkban az ottani enteriőrök formálásakor, és a női ruhák leírásában kiváltképpen.

R: Néhány hónapja jelent meg egy fordításköteted. Miért pont Verlaine?

TJ: Az Őszi dalt tizenhét évesen fordítottam, érdekes módon ez az a fordításom, amin alig kellett változtatni az évek folyamán. Hogy miért Verlaine? Az ember szívesen hangolódik rá az ő simogató karcosságára tizenévesként; de legalább annyira fontos, hogy az Őszi dal az első könyv, a Szaturnuszi költemények híres darabja. E kötet karaktere, a melankolikus hajlamú versfigura rokona szinte az összes hősömnek. A melankólia irodalma könyvtárnyi, gondolok  Krasznahorkai vagy Nádas prózájára, vagy Földényi F. László alapvető jelentőségű esszékötetére. Én a dark wave-en nőttem föl. Caspar David Friedrich, Goya vagy Hopper festményein, Lars von Trier filmművészetén nevelkedtem. A magamfajta ember pillanatok alatt lelki rokonokat talál. Még akkor is, ha a köztudat rosszul használja a kifejezést, mert az nem a depressziót, a rosszkedvet jelenti, hanem – mondjuk úgy – a termékeny borongást. Verlaine 22 évesen adja ki ezt a könyvet, itt még néha Baudelaire és Victor Hugo tanítványa. Néha zseniálisan utánoz, néha stréberül, például a hosszabb lélegzetű, történelmi vonatkozású, elbeszélő hajlandóságú versekben. Verlaine lírája ebben a kötetben még nem egyenletes minőségű, de mondjuk a Rézkarcok vagy a Szomorú tájképek ciklusban lelki tájköltészet jelenik meg. Belső portrék, leheletfinom lélekrajzok ezek, akkor is, ha a beszélő városi környezetet, parkot, nyírt francia kertet vagy egy elvadult erdőt ír le veszekedő orgyilkosokkal. Ezek az ő sokszínű lelkének a kivetülései.

R: Jól érzékelem, hogy fontos neked a fordítás?
 

TJ: Ide és oda? Hát hogyne. Nyilván akkor lesz szerencsés az általam készített fordítás, ha személyes ügyemmé válik, ha létrejöttében magam is érintett, motivált vagyok. Ilyen volt Calderóntól Az élet álom még a Jordán-féle Nemzeti Színházban, vagy a Kovalik Balázs rendezte Borisz Godunov az akkori „Kismadách-ban”, azaz a mai Örkény Színházban. És mondanom sem kell, milyen jó érzés volt Szentpéterváron Puskin-fordítóként jelen lenni. Ez a jelszó: Puskin, megnyitott előttem néhány olyan ajtót, amelyet egyébként nem láttam volna kinyílni soha.