Bár közhely, de változatlanul érvényes, hogy az animációs film nem csak a gyerekekhez szólhat – viszont a nagyközönség nagykorú részét mégse érdekli eléggé az, ki, mit gondol, mert leginkább a kicsik nézik a nem élőszereplős filmeket, így a filmszínházak kínálatát e megállapítás nem igazán befolyásolja. Ezért mindig jelentős örömhír, ha olyan produkció is bekerül a forgalmazásba, mint Raul Garcia kísérleti rajongása. 

Mármint nem a rajongása kísérleti a Disney animátoraként (is) nevelkedett, rettentően tapasztalt, első önálló filmjéig mégis csak most jutó rendezőnek: az egészen biztos és biztosra megy. Sokkal inkább érdekes itt, hogy milyen bátran vállalta fel, hogy ő bizony mindegyik kiválasztott Edgar Allan Poe-íráshoz más-más hangulatot használ – aztán, hiába volt tökös, szépen elbújt azok mögé a híres hangok mögé, akik elvileg csak az est fényét (akarom írni, árnyait) emelnék tovább. 

Ráadásul, bő egy órányi a játékidő, ami igen barátságos, pláne egy szkeccsfilmnél – de itt és most mégis furább a helyzet, mert Garcia valóban úgy csinál, mintha nem ő csinálta volna mind az öt filmet: külön főcíme van mindegyiknek, az elején stáblistával. (Plusz egy megszemélyesítős, hollós keretsztori, ami annyira felesleges, hogy majdnem megemlíteni is elfelejtettem.) Mintha maga a direktor is azt szeretné, ha nem kezelnénk a Rendkívüli meséket egy egész alkotásnak. Hát jó, akkor nem kezeljük. De ez kinek jó?

Christopher Lee élete utolsó filmes munkájában Az Usher ház végét meséli, őt hallgatni maga a patinás borzongás, s tulajdonképpen teljesen mindegy (na jó, majdnem mindegy), mit láthatunk közben: egyébként korrekt, szögletes és elvárhatóan poe-s a hangulat, de már itt is az lehet az érzésünk, hogy animációval kiegészített, remek hangoskönyvet nézünk, s nem, ez nem ellentmondás. E benyomás csak erősödik a metsző fekete-fehér Áruló szív közben: hiába jut eszünkbe a Sin City, vagy a főcímben meg is nevezett Alberto Breccia munkássága, ha ámulatunkat most is egy hangnak, Lugosi Béla hangjának adjuk: majd’ hetven esztendős, patinásan dobozhangú, recsegős felvételről meséli el a sztorit, melynek vége persze megint a totális őrület. 

A Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban-t maga Warlock, azaz Julian Sands olvassa hozzá az animációhoz: a stílus most is képregényes, de színesebb, más az iskola, szórakoztatóbb. Ekkorra már teljesen egyértelmű, hogy Garciának az összes ötlete átgondolt és ügyes – csak valamiért mégse tud elég lebilincselő lenni, pusztán érdekes. Aztán, az érdekesre idézőjel kerül, jön a leggyengébb epizód, A kút és az inga, mely olyan, mintha egy videójáték átvezető animációit nézegetnénk – Guillermo del Toro nagyon igyekszik (már megint a hang!), de most ő se emelhet szintet, kikerülhetetlen, hogy e néhány perc annak tűnjön, ami. A finálé viszont alighanem a legszebb mindahány rész közül: A vörös halál álarca festményszerű, nyugtalanítóan dinamikus – itt a hang nem lopja el a horror show-t, bár muszáj megjegyeznem, hogy Roger Corman (aki egyébként anno játékfilmet is forgatott a történet alapján) igen keveset beszél. Tán épp ezért működik, vagy ezzel együtt?

Szkeccsfilm hát a Rendkívüli mesék, s bár vállalása kétségkívül méltó címéhez, ám Garcia túlságosan a bravúrra hajtott, s nem bízta saját tehetségére, azaz mindenek felett zseniális akart lenni, az meg akarásból ritkán szokott csak összejönni. Így lett művéből a moziműsort kétségtelenül színesítő, önbizalommal teljes különlegesség, mely tényleg van olyan igényes, hogy Edgar Allan Poe-t nem forgatja meg a sírjában. Viszont örökérvényű örökségével nem is bánik eléggé izgalmasan. Az író rajongóinak mindenesetre kötelező látni!