A Felvilágosodás Korának Zenekara / Zeneakadémia
2015.12.08.

Ritka, de nem ismeretlen vendég nálunk A Felvilágosodás Korának Zenekara nevű angol régi hangszeres együttes, amely, az évtizedek múlására fittyet hányva, továbbra is ragyogóan állja a sarat, folyamatosan, de nem ész nélkül fiatalodva, s számos jelentékeny vendégkarmesterük muníciójával is állandóan gazdagodva. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Az utóbbi évtizedben egy nagyszerű hegedűs, Rachel Podger a meghatározó partnerük, az ő vezetésével lépett fel A Felvilágosodás Korának Zenekara november 26-án a Zeneakadémia „Tiszta barokk” sorozatában.

Rachel Podger
Rachel Podger

A program alapjában örökbecsű remekművekre épült: elég a megszólaltatott három Bach-darabot: az E-dúr hegedűversenyt, a d-moll hegedűpartita „Chaconne”-ját és a d-moll kettősversenyt (vagy a ráadások közül a III. zenekari szvit „Air”-jét) megemlítenünk. Ám tartalmazott a műsor egy kevesebbet játszott Vivaldi-koncertet (e-moll hegedűverseny, op. 4 no. 2, RV 279), illetve három kuriózumot is: a rendkívül jelentős Vivaldi-tanítvány, Johann Georg Pisendel g-moll hegedűversenyét (JunP I. 1.b), Vivaldi egy kéthegedűs–gordonkás concertóját (g-moll, op. 3 no. 2, RV 578) illetve Telemann egyik szeszély szülte, bájos gyermekét, a – kíséret nélküli – négy hegedűre komponált, semmilyen kategóriába be nem gyömöszölhető G-dúr concertót (TWV 40:201).

Hat, nagyrészt jól ismert későbarokk versenymű és egy nagyszabású hangszeres Bach-tétel – ilyen programot akkor érdemes meghirdetni, akkor nem fullad unalomba (mint akárhány Négy évszak-végigjátszás), ha az előadás igazán érzékeny, ha a művek mélyebb megismerésén alapul és egyéni képet ad róluk a hallgatónak. Nos, ezek a feltételek ebben az esetben messzemenően teljesültek: amit hallottunk, nem egyszerűen „szép zene”, hanem minden ízében izgalmas zenei kaland volt.

Az est Bach E-dúr hegedűversenyével kezdődött. Minden zenekar, de főleg minden régi hangszeres együttes esetében az első néhány perc az est legkritikusabb része: ekkor szembesülünk a zenekar és a szólista hangzásával, a hangzás arányaival, s az első percekben derül ki, hogy a dinamika, a hangszín, artikulációs eszközök határai által kijelölt teret valóban tudatosan birtokolja, bejárja, tagolja-differenciálja-e az adott együttes.

Az E-dúr hegedűverseny megszólalásának pillanatában az első benyomásom az volt, hogy a zenekarnak jelenlegi felállásában a kifejezetten puha, „bélhúros” hangzás az ideálja, s nem törekszik sem erőteljes forte hatásokra, sem pedig fényes, ragyogó hangszínekre. Rachel Podger hangja is inkább mattnak tetszett, semmint gömbölyűnek, sőt egy ideig kifejezetten kevésnek éreztem a zenekarhoz képest. Eközben viszont azonnal érzékelhető volt a teljes összehangoltság a ritmika, a hangszín és az intonáció tekintetében mind az egyes szólamokon és a zenekaron belül, mind pedig szólista és zenekar vonatkozásában. A dinamikai egyensúlytalanság, különös módon, még az első félidő tartama alatt felszívódott, a fedettebb hangzáshoz és szűkebb dinamikai rádiuszhoz pedig egyrészt hamar hozzászokott a fülünk, másrészt a föntebb említett „belakás”, a hangszínek és dinamikai szintek finom hierarchiájának működtetése igen meggyőzően alakult. Olyannyira, hogy bármennyire szeretném is, nem tudom megmondani, hogy amikor a meghirdetett program zárószáma, a d-moll kettősverseny megszólalt, akkor azért éreztem-e immár kifejezetten fényesnek a vonóshangzást, mert a zenekar időközben átkalibrálta a hallásomat a saját paramétereire, vagy azért, mert a teremhez, a közönség jelenlétéhez időközben alkalmazkodva, a saját hangzásukat, paramétereiket változtatták meg. Ám ez végül is teljesen mindegy.

A Felvilágosodás Korának Zenekara
A Felvilágosodás Korának Zenekara

A zenekar másik legmeghatározóbb tulajdonságának a zenei folyamatok sajátos gördülékenysége bizonyult: az idő olyasfajta birtokba vétele, amely igen távol áll a zakatolásszerű monotóniától, és nagyon is él az agogika lehetőségeivel, a zenei folyamat állandó többszintű tagolásával; elasztikusságával mégis a folyamatosság, a feltartóztathatatlanság benyomását kelti. Érdekes, hogy ugyanezt az alapvető benyomást keltette a „Chaconne” is Rachel Podger interpretációjában, bár ez több más tekintetben is felvillanyozó volt bátran alkalmazott rövid hangjai, beszélgetés-karaktere, rendkívül plasztikus basszusai és nem utolsó sorban magasfokú perfekciója révén.

A többi darab közül a három szólistát foglalkoztató Vivaldi-concerto rendkívül erőteljes, izgalmas, sziporkázó darabnak bizonyult előadásukban. A Pisendel-hegedűversenyben biztos stílusérzékkel mutatták fel a Vivaldi-nyelv kulisszái mögül már-már nem is gáláns, hanem romantikus módon előbuggyanó érzelmességet. A különös Telemann-mű szélsőségei teljes egészükben megmutatkoztak a szigorú fúgatételtől a humoros zárás harcra vagy vadászatra hívó kürtjeleiig. Végül a másik nagy d-moll Bach-mű, a kettősverseny a maga minden vonszolódást mellőző tempóival, sokszor súlytalanul magasba röppenő hangjaival együtt is elmélyült és szépséges volt, s nem volt híján annak az eksztázisig fokozódó érzékiségnek, ami olyan páratlanná teszi a barokk zeneirodalomban.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2015. november 26.