Ascher Tamás Cseresznyéskert-rendezése Bochumban
2015.12.06.

Mindenki és minden pusztulásra ítélve: Ascher Tamás Bochumban rendezett Cseresznyéskert-je a mi, menthetetlenül eltűnésre ítélt, nem is oly távoli múltunkról beszél német közönségének. KARSAI GYÖRGY KRITIKÁJA.

Remek díszlet és jelmez, magával ragadó zene, mai nyelven megszólaló szöveg: Ascher Tamás és magyar alkotógárdája nagyon magas színvonalon teljesített.

(Ranyevszkaja) és (Firsz)
Bettine Engelhardt (Ranyevszkaja) és Heiner Stadelmann (Firsz)

Bochumban, ebben a Ruhr-vidék északi részén található, ma 350 ezer lakosú iparvárosban 1915 óta működik színház. A második világháborúig elsősorban befogadó színházként működött, elsősorban Düsseldorf és Dortmund színházainak előadásai jutottak el ide. Az 1945-ös ostrom során elpusztult színházépületet az 1950-es évek közepén építették újjá, azóta működik itt újra színház, állandó társulattal, a repertoár- és az en suite-rendszer ötvözéséből kialakított játékrenddel. A klasszikusok – Molière, Shakespeare, Szophoklész, Beckett és a többiek – mellett mindig is hangsúlyos volt a német, köztük nem egy kortárs szerző bemutatása. Az idei szezonban Schiller, Hauptmann, Kleist, Max Frisch, Klaus Mann, Nussbaumer, Zeller művei szerepelnek a Schauspielhaus Bochumrepertoárján. A 2000-es évek elejétől szisztematikus rendszerré épült ki neves hazai és külföldi rendezők meghívása, így került sor a Németországban rendezéseivel már  korábban is komoly sikert aratott és hírnevet szerzett Ascher Tamás meghívására, hogy a 2015-2016-os évad nyitó előadását, a Cseresznyéskertet színre vigye.

Egyetlen, osztatlan tér. Minden szomorúan, siváran kopott. Szomorú-szürke árnyalatban tartott falak és ablakok, és mintha még a piros szkájbútor-jellegű ülőpad és a színpad nagy részét betöltő, hatalmas, szürke foltokban kikopott, egykor talán vörös szőnyegpadló is átvenné a falakból áradó lepusztultságot. Hátul, szűkülő perspektívában mennyezetig érő, hatalmas ablakok, amelyeken azonban alig szűrődik be fény; szürke-piszkos tüllfüggönyök és repedezett ablaktáblák zárják el a külvilágot. Ascher Cseresznyéskertjének színpadán (díszlet: Khell Zsolt) in medias res kapcsolódunk a történetbe: már túl vagyunk az illúziókon, itt már a díszlet is elutasítja Lopahin majdani rábeszélését, rimánkodását, fenyegetését, a birtok megmentésére felvetett valamennyi ötletét. Furcsán, fájdalmasan kevert, korszakokat egymásra kopírozó, a realitás és az abszurd határán egyensúlyozó a tárgyi világ is: a múlt század hatvanas éveinek szocialista országaiban meghonosodott, s ma leginkább a nyugat-európai kortárs művészeti múzeumok retro-kiállításain megcsodálható, ronda, a szocializmus évtizedeihez köthető, kelet-európai (NDK-s) bútorok (kisasztal, székek, ülőgarnitúra). Csakhogy – nem tudom megítélni, hányan tudják, értik ezt a nézőtéren ülők közt – az alkotók ebben éltek évtizedeken keresztül, nekünk ezek a ma már groteszknek ható tárgyak a „polgári” jólét tartozékai voltak. Bizonyos vagyok benne, hogy az ablakok alatt meghúzódó, ronda egyenradiátorok jelentését is csak az tudja igazán felfogni, értékelni, aki járt ilyen, egykor szebb napokat látott, mára már pusztulásra ítélt, „gazdag” lakásban. Mi persze tudjuk, hogy Aschernek anyanyelve a Csehov-világ korokat összekötni képes atmoszférájának megteremtése; mi, akik az ő Három nővérén (1985, Katona József Színház), Platonovján (1990, Katona József Színház) és persze Cseresznyéskertjén (1984, Kaposvár) nőttünk fel, félszavakból is értjük  ezt a nyelvet, akár egy télikertben, akár egy vállalati ebédlőben, akár egy cseresznyéskert közepén álló omladozó házban játszódik a történet: ez itt a mi otthonunk, a mi hazánk, a mi életünk; rólunk szól a dal, a mi nyomorúságos, múltba révedő vágyainkról, az egykor talán hazudottan boldog életünkről, a lassan kihűlő, pusztuló falainkról, szobáinkról, ahol lassan elporladtak a színek, szétmállott a padló, és az ajtó- és ablaktokok is a falnak támasztva végezték. Érteni és értékelni kellene Ascher drámai teret teremtő technikáját: az egyetlen búgócsigával a színpad elejére álmodott egykori gyerekszobát, a bőröndök be- és kicipelésével létrehozott, mostanra visszahozhatatlanul kiürülő egykori otthont, ahol már csak ezekre a bőröndökre lehet leülni, s ahol így már nem is jut mindenkinek hely; az pedig, hogy kinek jut bőrönd-szék és kinek nem, fanyar humor forrásává válik. Itt Jepihodovnak (Marco Massafra) nem fog jutni szék a második felvonásban; a pillanat fájdalmas komikumát az érzékeli igazán, aki elfogadja az előadást minden részletében jellemző tragikum-humor lüktetését. A reménybeli megmentőként fellépő Lopahin  (Roland Liebering) is mindig rossz helyen van, levegőnek nézik, jó esetben félretolják, máskor belebotlanak, mert szegény végtelenül idegen itt, hiába élte le egész életét itt. Komikus és tragikus mindenki viselkedése: itt Firsz felöltőt erőszakol a fiatalúr, Gajev (Martin Horn) zakójára, és sorolhatnánk a rendezés komikumot és tragikumot folyamatosan ütköztető jelenlétét, Ascher atmoszférateremtő ötleteit. Pedig nem tesz mást, mint komolyan veszi Csehov drámájának műfaji meghatározását: társadalomkritikai komédia. S ebbe bőven beleférnek akár az olyan, már-már burleszkbe illő pillanatok, mint a dráma elején az ajtóba beakadó virágcsokor, vagy Jepihodov állandóan és egyre idegesítőbben nyikorgó csizmája.

(Lopahin) és
Raiko Küster (Jasa) és Kristina Peters (Varja)

Számomra a bochumi Cseresznyéskert legfontosabb értéke mégis az, ahogyan Ascher a szereplők közötti kapcsolatrendszer leépülésének folyamatát megmutatja. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Lopahinra senki nem figyel oda, és hogy mindenki – Dunyása, Várja, Gajev, Trofimov, Jása, Sarlotta Ivanovna, Ánya, Firsz és persze Ljubov Andrejevna – képtelen bármiről értelmesen beszélgetni egymással, hanem hogy Ascher színpadán a történet végére mindenkit elér a tragikus magány. Ebben a házban az egykor volt nagy és boldog(?) család tagjai kivétel nélkül a múltjuk egy-egy darabjába kapaszkodva, álomvilágba menekülve – vagy kényszerítve! – egyszerűen elélnek egymás mellett. Hiába, hogy a színpadi jelenben nem hal meg senki, mindenkire az a sors vár, ami az üres és nyilván lebontásra ítélt házban ott felejtett Firszre: a kívülről beszögezett ajtók, a lánccal-lakattal elzárt kijárat, a fénytől megfosztott ablaknyílások egyértelműen halálos ítéletet jelentenek. Az elkerülhetetlen elmúlás kegyetlen képei és hangjai – előbb az azonosíthatatlan, rémisztő kondulás, majd a favágó villanyfűrész zúgása – mind a halál, a vég előhírnökei: kire-kire a saját közegében, de ugyanaz a sors vár, mondja Ascher: a Mamát biztosan fel fogja emészteni a rá váró nyomor és a szerelmére érdemtelen férfi önző követelőzése, Várja vénlány marad örökre, Sarlotta semmire sem fogja vinni ügyetlen bűvészkedésével, Trofimov soha nem fog felnőni, örök majdnem-diplomásként fog meghalni, de még a cseresznyéskert új tulajdonosa, Lopahin is  bizonyosan örökre egyedül marad. Ugyanez a pusztulás/halál vár a cseresznyéskertre, benne az ősi házzal; most még csak a motoros fűrész idegesítő hangját halljuk, de nem lehetnek illúzióink, a házat is le fogják bontani.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Lehet, hogy az idegen nyelvi közeg megkövetelte fokozott odafigyelés az oka, de soha ennyire tisztán nem láttam és nem értettem a Cseresznyéskert képi világának és szövegének egymást erősítő, a totális tragédiában kiteljesedő harmóniáját. Az előadás zenei kidolgozottsága Kovács Mártont dicséri: a hegedűből hol lüktetően táncba csábító dallamok törnek elő, hol szomorúságba bukó, fájdalmas sóhajok – de azért Trofimov gitárjának jut egy hatvanas évekbeli olasz sláger, az egész előadás zenei világának groteszk ellenpontjául.   

Ascher kiváló csapattal érkezett Bochumba: a fent említettek (Khell Zsolt, Kovács Márton) mellett a jelmezeket Szakács Györgyi készítette, a dramaturg – Sabine Reich-hel dolgozva – Lengyel Anna volt, egyúttal ő volt a német szöveg fordítója is. Csehov tragikomédiájának természetesen több német fordítása is létezik (először 1912-ben, nyolc évvel a moszkvai ősbemutató után Lion Feuchtwanger és Siegfried Aschkenazy fordításában jelent meg), de a mostani előadáshoz Lengyel Anna átdolgozta, részben pedig újrafordította – magyar és angol fordításokat is felhasználva - a Cseresznyéskertet. Bár a Cseresznyéskert  itthon még ma is ismerősebben cseng, mint a pontos fordítás – Meggyeskert -, színpadainkon mára már elfogadottá vált ez utóbbi is. Gondolom, mivel a németben a ’cseresznye’ (Kirsch) és a ’meggy’ (Sauerkirsch) csaknem azonos hangzású, s mivel a korábbi fordítások egytől egyig a ’Kirschgarten’-t választották, a bochumi előadáshoz Ascherék sem bajlódtak e nüansznyi különbséggel, és nem változtattak a németben is meggyökeresedett Kirschgarten címen.
 

Forrás: Schauspielhaus Bochum. Fotó: Diana Küster
Forrás: Schauspielhaus Bochum. Fotó: Diana Küster
A színészek egy része láthatóan élvezi az Ascher-megkövetelte stílust, a kitartott, hosszú mozdulatsorokat és az aprólékosan kidolgozott, szituációkhoz kötött, ismétlődő gesztusokat (egy szoknya lesimítása, egy csésze megigazítása, egy lábbelire pillantás, stb.). Erősebbek a nők: kiemelkedik a társulatból Bettina Engelhardt Ljubov Andrejevna szerepében: egyszerre elkényeztetett, nem e földön járó dáma és esendő, szerelmes nő, aki azért olykor képes fanyar iróniával és fölényes humorral szemlélni környezetét. Hasonlóan sokszínű Juliana Fisch (Dunyása) és Kristina Peters (Varja), értik és el is játsszák Ascher olykor abszurdba hajló Csehov-világértelmezését. A férfiak közül Roland Riebeling (Lopahin) elpuhult, de ravasz és elszánt újgazdagot alakít, aki a kétségbeesésbe issza magát, mert képtelen a múltba menekülő, de valahol mégiscsak irigylésreméltóan értékőrző előkelőségek közelébe kerülni, velük egyenrangúvá válni. Aschernak a legtisztábban az ő konfliktus-jeleneteiben (Anyeskával, Varjával, Trofimovval,  Leonyid Andrejeviccsel) sikerült ütköztetni a különböző életstratégiákat: a groteszk, már-már abszurd, de éppen ezért végtelenül tragikus élhetetlenséget és az új idők szavát pontosan értő, szívós munkával meggazdagodott, de von Haus aus semmit nem hozott, tehát újgazdag pozíciójában, a helyzet uraként is tragikusan magányos emberét. Sajnos néhány kulcsszerepben – Gajev (Martin Horn), Jása (Raiko Küster), Jepihodov (Marco Massafra) – az alakítások nem lépték túl a külsőségek ábrázolását.
 
Az előadás adatlapja itt található.