Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A FOTOGRÁFUS KÍVÜLÁLLÓSÁGA

Bartis Attila: A vége
2015. nov. 30.
Feltárhatóak-e egy ember titkai azáltal, hogy elmeséljük a történetét? Bartis Attila új regénye arra keresi a választ, hogy lefényképezhető-e Isten, és leírható-e, ami az elbeszélhetőség végén van. Ha nem, akkor ami körülöttük, helyettük van, arra van-e fényképészeti technika, van-e rá nyelv. RÁCZ GERGŐ RECENZIÓJA.
A szent ágostoni hagyományokon alapuló őszinteséghez elengedhetetlen a könyörtelen kívülállóság, a hátralépés, ha személyes prózát ír az író. Az itt érzékelhető távolság a fotográfus távolsága a fotografálttól, Szabad András távolsága Szabad Andrástól. A Vallomások utolsó sora szerint: „csak zörgetésre nyílik meg a titok ajtaja.” A kérdés a mi esetünkben az, hogy a főszereplő meg akarta, meg tudta-e zörgetni ezt az ajtót, és ez a visszaemlékezés megírása segíthet-e neki a kinyitásban, vagy pedig el sem akar jutni az ajtóig. A regény jelenéhez legkorábbi időben kezdődik az első naplóbejegyzést megelőző confessiós előhang, melyben tanúságot tesz hitetlenségéről, ezzel megalapozva azt, hogy mit nem akar írni. Míg Ágostonnál a hit fogja kinyitni az ajtót, s feltárni a mögötte rejlő személyiséget, ez a regény annak a kísérlete, hogy hit nélkül ez sikerülhet-e, illetve egyáltalán ki lehet-e, ki kell-e nyitni ezt az ajtót, fel lehet-e tárni a személyiséget. 
 
A két részre tagolt regény mindkét egysége keretes szerkezetű, az egységek kutyával kezdődnek, és „boldog vagyok” kijelentéssel érnek véget. Fekete kutya a borítón (Szűcs Attila: Szoba fekete kutyával részlet), majd a regény vége felé Goya: A kutya festményének az említése, melyen egy kutya halad valami olyan sötét anyagban, ami nyaktól lefelé ellepi. Erről a képről írt Földényi F. László, aki ausztrál bennszülötteket idéz: "ez akkor volt, amikor az állatok még emberek voltak." A kutya az ember szimbólumává válik a könyvben, Gagarinról nem tudja eldönteni Szabad András, hogy az utolsó kutya-e vagy az első ember az űrben, továbbá régen az iskolában őt is kutyusnak, okoskutyának (335) hívták. A Goya képről leírja az (a kutya) részben, hogy „a szokásos távolságból nézve az ember azt hiszi, hogy a kutya kétségbeesett. Csupán ha egészen közel hajolunk hozzá, akkor látjuk, hogy valójában csodálkozik. Hogy egyszerűen nem érti. Azt hiszem, ez a kép az egyik létező legpontosabb emberábrázolás.” (598).
 
Sokfelé ágazik a könyv, de szerencsére egyikbe sem ragad bele, nem válik epigonná. A meg-megtörő linearitás mellett feltűnnek régebbi-újabb olvasmányaink egyaránt. Nem napló, mivel a dátumozás csak az első bejegyzésnél jelenik meg, utána csak a zárójelbe zárt történetcímek különülnek el, mégis megvan benne a napló személyessége: „Különben nincs ebben semmi ellentmondás, mindössze most, e jegyzetek írása közben úgy válik le rólam a látható élet, mint az öntőforma, ami dolga végeztével darabokra hull. Holott azt hinné az ember, hogy ez pont fordítva van. Hogy Anyám, Apám, Éva, Reisz, Imolka, Kornél az öntőforma, ezt kell kalapáccsal leverni, és megtaláljuk a lényeget. (…) Legalábbis számomra éppen fordítva van. ”(565). Nem lesz belőle fotóregény, sem világháborús regény (Természetes fény); pedig fényképészekről szól, apa és fia is a megfoghatatlant akarja lefényképezni éppúgy, mint Závada Pál Weiss Jakabja, aki fiktív cikkeihez fiktív fotókat társít. Ezenkívül megjelenik az egyik legrégebbi részben, a könyv munkacímében (a páva), a háború, a hátország is. Nem az apáról mint besúgóról szóló tényfeltárás (Esterházy Péter: Javított kiadás), pedig az 56-os elítélt kálváriája a történet egyik mozgatórugója. Az édesanya, Szabad András legjobban szeretett személye akkor (amiatt?) hal meg, amikor az apa kijön a börtönből, és ez megpecsételi kettejük (apa-fia) későbbi, a regény nagyján átívelő közös sorsát.  Nem beszélgető könyv (Bartis Attila-Kemény István: Amiről lehet), pedig András és Kornél végigbeszélik a 30 évet, éppúgy, ahogy a Bartis-Kemény páros, és sok tanácsot kér és kap Kornéltól. Nem alteregók párharca, miként Kosztolányi: Esti Kornélja, itt a költő Kornél mellékszereplőként van jelen, de a beszélgetések során hasonló módon vezeti át a teljes művön Szabad Andrást, miként Kosztolányit Esti Kornél. Nem Istenkereső önéletrajz (Szent Ágoston: Vallomások), pedig az apa Istent akarná lefényképezni a felhőket ábrázoló fotóival, de Szabad András az elején kijelenti, hogy nem hisz Istenben (9). 
 
Ezek a lehetőségek mind továbbszunnyadnak a sorok között, de megidéződnek. A szikár, de pontos mondatok teljes történeteket rejtenek, amiknek csak egy részletét mutatja be a szöveg, melyek pontosan úgy gondolhatók tovább, mint egy fénykép, ami amúgy is csak keretbe zárt része az egész látványnak. Az optika által befogható tartomány nem a felfogható, elképzelhető világ maximuma. Szabad András mielőtt megkapta volna a fényképezőgépét, leírta, amit lefotózott volna. Nádas Péter: Berlini szürke című írása jut eszünkbe, ahol az elbeszélő fényképszerűen meséli el a berlini életét, exponálásokat olvasunk, miközben a megváltatlanság lengi be a teljes berlini szürkeséget. A megváltás itt is elmarad, helyette jelen vannak a tű éles képek, melyből egy fotográfus pályája bontakozik ki: „mert akkor lesz jó egy kép fiam, ha átgondolod. Amikor megnyomod az exponáló gombot, már pontosan tudnod kell, hogy mi lesz rajta. Olyan pontosan, hogy akár le is tudd írni. Középen diófa, balról kerítés, jobbról nyúlketrecek, de persze ez a jó képhez még kevés. Azt is tudnod kell, miért pont a diófa van középen. Hogy mit akarsz ezzel mondani. És ez a mitakarszezzelmondani zavart össze, mert nem akartam mondani semmit. Sőt, mondani akartam a legkevésbé.”107-108. 
 
„Nyelvünk az ördög kalodája”, vallja Szent Ágoston, és Szabad András is leírja, amit neki mondanak erről: „amúgy meg a szavakkal kapcsolatban igaza van, azokban lakik az ördög. A mienk is, na meg a magáé is. Mindenkié. De hát a szavakat szerencsére nem lehet lefényképezni. (…) Az Úristent sem lehet lefényképezni, mégis azzal próbálkozom.” (556.) A vége egy olyan létösszegző írás, ami a megfejthetetlenségei és a hiányai felől közelíthető meg. Ezek a megírhatatlan dolgok mégis körül vannak bástyázva a maximummal mint tökéletes fényképpel, az apa technikai tanácsa teljesen átitatja a kisebb-nagyobb történeteket: „hogy azon múlik, meglátom-e valaha is egyben az egészet. Miközben csakis úgy lehet egyben látni az egészet, ha külön-külön a legapróbb részletekig lát az ember mindent. Ahhoz, hogy ne a vaksors készítse a képeim, úgy kellene látnom egyben az egészet, ahogy ember nem láthat soha. Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint akinek egy ronggyal betömik a száját és hátrakötözik a kezét.”(165). 
 
Szabad András fentebb idézett utolsó sora önmaga és a nők közötti kiszolgáltatottság párhuzama is. Ő az, akit a nők körberajzolnak, és rabul ejtenek. Ebben a könyvben Istennek nincsen hatalma, de van helyette a nőnek: „pontosabban minden nőnek van az életében legalább egyetlen ilyen pillanata. Amikor ha azt akarja, még Krisztust is lekísértheti a keresztről. Lehet, hogy mindössze egyszer adatik meg neki ez a hatalom, sőt lehet, hogy ki sem éli. (…) De a hatalma a mindenség felett legalább egyetlen pillanatra az életben akkor is megvan.”(76). Ez az alárendelődő viszony ellöki önmagától is, mintegy nem akar részese lenni az életének, kívülről látja magát: „onnan néztem magunk.”(126), és ez a nőkön keresztül van a legplasztikusabban bemutatva: „hogy amikor először történik valami az emberrel életében, akkor azt ne három méterről, az ajtóból nézze. Mert akkor vele soha nem fog megtörténni.”(129). Ez tud az a hátralépés lenni, ami elengedhetetlen a feltáráshoz, de nem tud, és nem akar elég lenni egy ágostoni vallomáshoz. A vége személyes könyv, hiszen titkok lettek benne elmesélve, de csak a nyelv, az elbeszélhetőség határáig, az akarás határáig, az objektívben láthatóig, és a szavakkal leírhatóig, a végéig jutottunk el. „A titok az, ami nem tudódik ki sokáig. Ami nem tudható meg soha, az valami más. Ami a lényegénél fogva megtudhatatlan. Isten nem titok. Apám sem az.” (322). 
 
Most csak azt írtuk körül, hogy mi nem ez a könyv. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi igen, mindenkinek magának fel kell fedezni a könyv nagyszerűségének a titkát, és el kell fogadni, hogy a regény szerint csak a titkok megfejthetőek, az emberé a sorsa elmesélése után sem feltétlenül az. Ahogy Istent sem lehetett lencsevégre kapni, úgy az elbeszélhetőségen túli dolgokat is békén kell hagyni. „Hát valami ilyen érinthetetlen pont Isten titka is. Meg apámé is. Meg az enyém is.”(322) 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek