Desiré Central Station 2015
2015.11.30.

Vér, húgy, könny, nyál, izzadtság. Erőszak a test, a lélek, a gondolat ellen. Újratöltött múlt, elviselhetetlen jelen, nem létező jövő. És közben a zenekar játszik tovább. Szabadkán elkezdődött a Desiré Fesztivál. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Egyenesen a közepébe: a hetedik kiadását ünneplő Desiré Central Station Festival nem öregszik, nem puhul, nem köt kompromisszumokat. Megtehetné, hiszen nyilván nehezedik rá ilyesfajta nyomás, mint mindegyik rangos, véleményt mondó és a véleményeket formáló kulturális rendezvényre, mutathatná csak a szépet meg a jót, hazudhatna éjjel és nappal, de nem teszi. A Desiré léte eleve igazolása annak, hogy még van, hogy lehet remény, a zsúfolt, pótszékes teltházakkal futó előadások, a sok-sok fiatal arc egyformán jól mutatja, hogy a pénzosztó fotelekből rétegkultúrának címkézett gyanús valami igenis képes megmozgatni az embereket. És nem csak Szabadkán: a Desirének már rég regionális, sőt nemzetközi a jelentősége, hiszen az a szellemi tér, amiben otthon érzi magát, jóval tágasabb a városnál, a tartománynál, az országnál. És igen, jól érzi az olvasó, elfogult vagyok, minden évben november végén, december elején ide járok feltölteni a napi robotban addigra lemerült aksijaimat. 

Egy olyan előadás, mint az „exjugó” területek nemzetközileg is számon tartott fenegyereke, Oliver Frljić jegyezte Ristić-komplexus máris nagyot üt, de valahogy úgy, hogy a keményen csattanó pofont és a puha érintést egyszerre érzem a bőrömön. Érzelgősségnek nyoma sincs persze, a módszer inkább arra világít rá, hogy az erőszak és a gyengédség is egy tőről fakad. Ha valami, ez az én szótáramban biztosan fizikai színház: a két nő és öt férfi a majdnem üres, általuk mindig újrarendezett színpadon zavarba ejtő akciók sorát hajtja végre, pillanatnyi lélegzetvételre sem hagyva időt: a fenséges és a trágár, a költői és az obszcén kezet ráz a színpadon. Észre se veszem, hogy már egy órája ülünk és nézzük a Szabadkán és a régióban kizárólag szélsőséges jelzőkkel jellemzett Ljubiša Ristić rendezői és emberi munkássága előtt nem bókoló, hanem az életműre, és annak a volt Jugoszlávia területén elfoglalt helyére felszegett fejjel tekintő előadást. (A rekonstrukciónak mint műfajnak, szintén van hagyománya e területen, gondoljunk a zágrábi Montazstroj Szegeden látott Vatrotehna 2.0 című, vagy a Desirén fellépett Hol a forradalom, barmok? című előadására.)

Jó lenne többet, sokkal többet tudni arról, ki volt egykor és kicsoda ma a 68 éves, Belgrádban saját színházzal rendelkező, a Milošević-érában balos pártvezér Ristić, az egykori jugoszláv „másszínház” legendás alakja, akit istennek, mágusnak és utolsó csalónak egyaránt bélyegez az írott és a szóbeli hagyomány. Kereken harminc évvel ezelőtti belépése dokumentálhatóan felforgatta Szabadka kulturális életét: a Desiré szervezőinek fintora, hogy az anno általa annektált Jadran színpadon megy most a róla-tőle induló előadás. Rögtönzött szabadkai közvélemény-kutatásom alapján úgy tűnik, hogy Ristićet csak gyűlölni vagy imádni lehet. Különös, rejtélyes alak képe bontakozik ki a szavakból – a nevet mindenki ismeri, egy-két előadását megnevezi, de aztán kissé tanácstalanul tárja szét a kezét: sajnálom, de nem tudom, hogy valójában milyen színházat is csinált… Nánay István 1989-ben kemény szavakkal ostorozza a Ristić-jelenséget, amikor felszínesnek, formalistának, szenzációhajhásznak nevezi, és leginkább azért tartja kártékonynak, mert a rendező saját színházeszméjét ráerőszakolta egy városra, ahol nem volt, nem lehetett akkor alternatíva: ne feledjük, hogy a (Desirét is megrendező) Kosztolányi Dezső Színház csak 1994-ben alakult meg.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
De mi látszik mindebből Frljić színpadán? A színlap szerint Ristić három előadása alapján dolgoztak a szlovén-horvát-szerb-macedón (!) koprodukció alkotói, de a színház totalitása olyan meggyőző, hogy – és ebben megerősítenek a ristići életmű nem ismerőitől érkező válaszok – nem kerülök behozhatatlan hátrányba a helyiekkel szemben. A szókimondó, fősodorral szembemenő szerzői projektjeiről és a körülöttük zajló konstans botrányokról ismert Frljić a megszokotthoz képest most  máshonnan szólal meg: a gyomorforgató, direkt akciók, amiknek a meglétét mintha el is várnánk tőle, könnyedén rugaszkodnak el a magasba. Emblematikus jelenet a földre terített Jugoszlávia-térkép egyes országaira vizelő öt férfi és egy nő epizódja, de valójában persze az alatta szóló „Áldd az urat, lelkem” kezdetű egyházi daltól válik borzongatóvá. A rendező maga válogatta, elképesztően tág spektrumot felölelő zenei anyag (a magyarul elénekelt Szomorú vasárnaptól partizándalokig, Nirvana-átdolgozástól Bachig terjed a menü) szünet nélkül szól, tagolja és súlyozza a jeleneteket a pontos koreográfiához és az alapos fénytervhez hasonlóan. 

A sokszínű, mégis könnyen beazonosítható exjugó színházi kínálatban sokadszor döbbenek rá, hogy a színész: gép. A nyitó képben a velünk szemben álló négy asztal mögött egy menyasszony és hat vőlegény ül kifogástalan ruhában: a következő hatvan percben testüket lemeztelenítik, ruháikat bemocskolják, egymás testnedveit újrahasznosítják, tankként dübörögnek a színpadon, kivégzik és megalázzák, szeretik és gyötrik egymást. Különös ingajáték érvényesül: amit látunk, kimerítő, intenzív, sokszor nehezen érthető, máskor meg túlságosan is nyilvánvaló jelképekkel operál, de mindeközben az egész mégis könnyű, játékos, szellemes tud maradni. A testek kommunikálnak egymással: a véres szemgödrök a semmibe merednek, a szájakból kékesfekete lé ömlik a halottakra, a közönséges pózokba merevített bábuk orális és anális pozitúrákba kényszerülnek, Ristić színházának rövidítését, a KPGT-t több kiló kockacukorból rakják ki, zabálják meg és öklendezik ki. Legvégül egy lassú álomszekvenciában hét, menyasszonyi ruhás, aranygalléros, papírfejű Sztálin áll be egy barokk festmény pózába, majd szivárog el a színről. A film azonban itt ismeretlen – politikai? művészi? történelmi? – okokból megszakad.

Aztán átmegyünk a Kosztolányi Dezső Színházába, ahol a fesztiválon belüli minifesztivál első előadását látjuk: a rendezvényt és a színházat is igazgató Urbán András a beválogatott tizenhat előadásból ugyanis hetet jegyez rendezőként. Ezeket három ország öt városának hat színháza mutatta be: a szerbiai, horvátországi, romániai produkciókkal Urbán tehát körbelövöldözte Magyarországot, hozzánk szinte kizárólag a szelídebb-szolidabb testvérfesztivál, a szegedi THEALTER jóvoltából jutott el közülük a Neoplanta és a Bánk bán. Akárhogy is, a döntés egyszerre szokatlan és vakmerő: nem dolgunk a financiális és szervezési okokkal foglalkozni, ehelyett udvariasan köszöntjük a Belgrádba, Újvidékre, Rijekába, Kolozsvárra utazni nem tudó Urbán-rajongókat Szabadkán.

Ahol a szerb társulattal két éve mutatták be a Koštana című, Borisav Stanković 1902-ben írott drámája nyomán készült előadást. „Dalos darab az életről”, mondja az alcím vagy műfaji meghatározás, és bár hamar világos lesz a struktúra – hol a szentmisére, hol a legalpáribb kocsmába való dalokat énekli a tucatnyi szereplő két, villanásszerű, sűrű, egyáltalán nem túlbeszélt epizód között –, a háttérből itt is legelőre tolakodó élőzene meghökkentő, értelmen túli kapcsolódási pontokat rajzol fel. Az eredetileg négy felvonásos, itt alig másfél órásra kurtított klasszikus szerb drámában a címszereplő cigánylány (Elor Emina megint a színpad királynője) úgy funkcionál, mint a nagypénzű típuscsalád posványos állóvizébe hajított kő. Az asszonyok teljes szívükből gyűlölik és megvetik Koštanát, a férfiak persze már attól elveszítik a fejüket, ha meglátják (egyikük nyílt sebének nevezi a lányt), de ha a szemrevaló teremtés énekelni kezd, akkor megszűnik a világ körülöttük létezni.

Elor Emina a Kostanában
Elor Emina a Kostanában
Urbán a nem túl bonyolult történetet apró egységekre, végletekig kiélezett epizódokra tördelte, hogy ezeken keresztül olyan témákról beszélhessen, mint a macsó, kirekesztő társadalom és az általa kihasznált, elgyötört, megalázott nők viszonya. Az apaközpontú gondolkodás egy megoldása áll szemben a sokízű, sokszagú cigánylét korlátlan szabadságával: a kettő közötti különbség nem egyszerűen fordítási probléma, hanem antagonisztikus ellentét. A férfi kezében lévő ezer meg kétezer dináros bankjegyköteg korlátlan hatalom urává teszi, a nő meztelen testén szomorú díszként lógnak a rá ragasztott pénzek. A nő fogvatartott, rab, de még annál is kevesebb: állati sorban kénytelen tengődni az öntelt férfiszörnyek között. Az álszentek összeesküvése, ha akarom, templomi padsorok között zajlik, a vérvörösre festett falra feketével írt „halál a cigányokra” feliratból a festék lassan szivárog a talaj felé. A testek felszínén és a lelkek legmélyén tomboló vihar kényszerű elektromos kisülésbe torkollik: nincs ok habozni akkor, amikor már minden készen áll a véráldozathoz.