Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOKKAL INKÁBB SZERELEM

Lander Patrick: Tojáshéj / OPEN 2015 Nemzetközi Közösségi Színházi Fesztivál – SÍN Kulturális Központ, MU Színház
2015. nov. 26.
Bekötött szemű pár dülöngél andalító dallamra egy kifújt tojásokból rakott szív alakú forma közepén. Elhal a zene, a két táncos tapogatózva, toporogva rálép az első tojásra. Majd a következőre. Reccs. DOHY ANNA KRITIKÁJA.
A hangok ebben a furcsa táncban szinte fontosabbak a mozgásnál – mintha nem is egy táncelőadásra, hanem egy koncertre érkeztem volna, ahol hangszer lesz bármiből, amihez csak a szereplők hozzáérnek, beleértve a saját testüket is.

Persze a mozdulat, aminek következtében a hang létrejön, ettől még lehet szép – ahogy a hangszer is az, és a zenész vagy a karmester mozgását is lehet egyfajta táncnak tekinteni. Jonas Lopes és Lander Patrick táncában mindenesetre nem lehet eldönteni, hogy a hang miatt születik-e a mozdulat, vagy a mozdulat miatt a hang.
Maga a mozgás egy matematikai egyenlet pontosságával leírható, geometrikus alakzatsorozat, amely egyszerre ötvözi a tapsikolós gyermekjátékok, az egymást kerülgető, ismerkedő pár és a birkózó medvebocsok mozdulatainak formai jellegzetességeit. Úgy szigorúan pontos, hogy közben végtelenül játékos, vicces és szerethető marad: halálosan komolyan veszi a játék szabályait, de közben nem felejt el játéknak maradni.
A mozgás megítéléséhez nem szabad elfelejteni, hogy a két táncos nem lát: a külvilágból jövő ingerek az érintésekre és a hangokra korlátozódnak. A látás hiánya vezet ahhoz, hogy a játékos kedvű szereplőknek minden hatás kiváltásához meg kell mozdulniuk, éppen ezért minden egyes mozdulat egy hanghatás vagy érintés létrehozását célozza meg. Ez alól csak egy jelenet kivétel: amikor az egyik táncos a másik válláról – mint egy tengerész a hajóárbocról – látványosan körbenéz. 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A szereplők a végletekig kiaknázzák a hanggal való játék lehetőségeit: a tojáshéj-ropogtatáson át a különböző testrészek csapkodásáig, az éneklésen át a köhögésig gyakorlatilag minden rendelkezésükre álló eszközt bevetnek.
Az izgalmas formai megoldások mellett számtalan jelképes mozzanata is van az előadásnak. Az első hang – és vele párhuzamosan az első mozdulat – a tojáshéjak ropogtatása módszeres toporgással. Az üres tojáshéj szükségszerűen valaminek a hiányát feltételezi: a szívformával együtt a két férfi szerelmének biológiai terméketlensége ellenére is harmonikus természetét mutatja meg a nézőnek, hiszen a szereplők a tojáshéjakból kirakott vonalat követve találják meg egymást.
A második hang egy pofon csattanása. Ebből építkezve bontják ki a táncosok az egész mozgássorozatot, teljesen lebontják a mozdulat durvaságát, miközben ez a kezdés biztosítja, hogy végig megmarad a szerelem férfiasan játékos jellege.
A harmadik hang a testi működések hangja: a köhögés, prüszkölés, fújtatás, cuppogás. Mint két csecsemő: felfedezik a saját hangjukat, önfeledt élvezettel kísérleteznek, játszadoznak vele. Ezeknek a hangoknak valóban információs értékük van a kettejük között zajló intim kommunikációban. 
Az egymást követő epizódok sorozatából fokozatosan fölépül egy fejlődéstörténet, a szerelem története, ami nem mentes a konfliktusoktól sem. Az előadás egyik legjobban eltalált jelenete, amikor az egyik szereplő tüzet próbál adni a másiknak, de nem sikerül, és így a pórul járt táncos kénytelen a csupasz papírt szorongatni, míg a másik elégedetten pöfékel, nem látva, hogy mi a helyzet. Gyönyörűen sűríti magában ez az egy jelenet a kapcsolat egész báját – a dacot, a vakságban rejlő abszurditást és azt, hogy a szereplők valójában egy pillanatig sem haragszanak komolyan egymásra.
A képek forrása: SÍN
A képek forrása: SÍN
A darab vége felé közeledve a pár eléri a tökéletes harmóniát. I AM OK – olvasható az egyikük hátán, I AM KO – érkezik rá a válasz. A gyönyörűen lágy duó hatását hirtelen egy porszívó felharsanó hangja zavarja meg. Különböző furcsa szerzetek árasztják el a színpadot – kávéját csörömpölve kavargató háziköntösös néni, haját szárító lány, babakocsit tologató férfi, játékautóval, tablettel játszó gyerekek, tornázó, ültetgető, ablakot takarító lányok. De a káosz közepén egy pillanatra sem veszítjük el a ringatózó párt, akik – köszönik szépen – rendben vannak. Mintha hirtelen leomlottak volna egy társasház falai, és a látószög egyetlen szobáról az egész közösség életterére tágult volna. Akármekkorának tűnik is a kontraszt a felemelő szerelem és a mindennapi jelenetek között, valójában ez a pár természetes közege, ez az a tér, ahol a szerelem története végbemehet és kibontakozhat. Ezek a jelenetek és szereplők eddig is ott voltak, csak még nem látszottak a falaktól.
„Ez nem egy szerelem története.” – utal az előadás mottója René Magritte híres festményére („Ez nem pipa.”) Hát persze, hogy nem egy szerelem története, mármint nem abban az értelemben, ahogyan a szerelmet a történetekben ábrázolni szokás. Ez éppúgy nem egy szerelem története, mint ahogy Magritte tökéletes realizmussal megfestett pipája sem pipa – vagyis sokkal inkább szerelem (és sokkal inkább pipa), mint sok másik társa, csak éppen egy másik dimenzióba átültetve – és itt nem a térbeli-síkbeli léptékváltásról, hanem a valóságos tárgy művészetbe való átültetéséről van szó.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek