Privát nacionalizmus Budapest – Képzelt közösségek, magánképzetek / Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár
2015.11.25.

Értelmes emberek vagyunk, minket ugyan nem mételyezett meg a nacionalizmus vírusa. Lehet, hogy tévedünk. DÉKEI KRISZTA ÍRÁSA.

Sokan véltük 1989 után azt, hogy maga a fogalom vált köddé (hisz kimúlt a keleti blokk, s beköszöntött a globalizáció kora). Az ezredforduló után azonban világossá vált, hogy a nacionalizmus nem lehelte ki a lelkét. A teoretikusok szerint ennek oka nem a felülről vezérelt ideológia manipulatív voltában keresendő (bár ők nem élnek Magyarországon), sokkal inkább abban, hogy a különféle (vizuális) médiumok által sugárzott kép lassan, de biztosan beépül az egyének tudatába. 

A Société Realista munkája
A Société Realista munkája
Így a Privát nacionalizmus címen futó kiállítás-sorozat arra fókuszál, hogy a banális klisék, sztereotípiák, (kötelező) ellenségképek, ideológiai szempontból zagyva szimbólumok hogyan váltak belső, szubjektív meggyőződéssé, illetve, hogy miként működnek napi szinten.  

A Képzelt közösségek, magánképzetek alcímmel ellátott, uniós forrásokból támogatott projektet hat országban mutatták be; a hetedik, s egyben utolsó állomása Budapest (a főváros az időközben sajnálatosan kimúlt, debreceni tárlat helyébe lépett). A kiállításon – hasonlóan a korábbiakhoz – sok új munka szerepel, különlegessége pedig, hogy két helyszínen látható. 

A majd negyven alkotó munkáit ennek megfelelően két blokkra osztották: „a Budapest Galériában bemutatott műveken a nemzet-fogalom kialakulásának lépéseivel, a nemzeti képzelet megnyilvánulásával foglalkozó művek kaptak helyet, míg a Kiscelli Múzeum Templomtere és Oratóriuma a nemzetre vonatkozó, alternatív képzeteket bemutató alkotásokat fogadja be.” Ez nagyjából így is van, bár pár alkotó munkái mindkét egységben szerepelnek, illetve némely kérdéskör mindkét helyszínen felbukkan. 

Kis Varsó: Lélekben tomboló háború
Kis Varsó: Lélekben tomboló háború
Eltekintve attól, hogy a kultúrnemzet és az államnemzet fogalma nem feltétlenül esik egybe, van néhány, szimbolikus aktus vagy nagyon is valós tény, ami legitimál egy nemzetet, kifejezi a nemzeti „egységet”. Kell például egy zászló. Így látható Baglyas Erikától egy sodronyból „szőtt” darab, Kerezsi Nemerétől egy olyan videó, melyen az észak-írországi zászló hiányát orvosolja oly módon, hogy az aranyfüsttel borított lemezből kisebb darabokat ad át a nézőknek, illetve egyfajta börtönbe zárva megtekinthető a kedvencem, Horváth Tibor azon szkeccse, amelyen egy bőrfejű szó szerint leüvölti a nemzeti lobogót (ami ettől persze halálra válik, és elszürkül). A zászlók által is képviselt szembenállást orvosolja a Société Réaliste úgy, hogy az ENSZ tagállamok zászlóit terepmintává alakítja át. Egy nemzetnek himnusz is dukál (s nem csak azért, hogy az olimpiákon felcsendülhessen). Csontó Lajos többcsatornás videoloopján az egyes nemzetek eltérőnek hitt, a himnuszaikban felsorolt értékei korrelálnak egymással.    

A nemzet(állam) egyik elemi feltétele, hogy határai legyenek (bár a kerítés enyhén szólva túlzásnak tűnik). De Kelet-Európában semmi sem biztos. Ahogy Németh Ilona feliratában olvasható is: „Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem, iskolába Csehszlovákiába jártam, Magyarországon megnősültem, Szlovákiában élek, és nem hagytam el soha a szülőföldemet. Szabó Gyula”. 

Kisspál Szabolcs: Szerelmes földrajz
Kisspál Szabolcs: Szerelmes földrajz
A mozgó vagy virtuálisan sajátnak hitt határokat jeleníti meg a már említett Société Réaliste: Nagy-Európa című térképükön minden ország a „földrész irredentái által követelt, legnagyobb területtel szerepel”. A pécsi válogatással szemben itt sokkal több a humoros munka. Lehet, hogy van, akit irritál, de nekem kifejezetten tetszik Szombathy Bálint videója, amelyen igen realisztikusan jelenik meg, amikor a szerző a szerb-magyar határon átrobogó vonat mellékhelységében vizel, mintegy lassú vízzel elmossa a létező határokat.  

A „nemzettest” persze túlnyúlhat a határokon is, és olyan extremitásokat szülhet, mint a németországi hunok (Szolnoki József vicces doku-esszéje). Nem mintha az ún. belső kisebbséggel oly sokat tudnánk kezdeni; kirekesztés sújtja a zsidókat (Horváth Tibor), a romákat (Oláh Mara, Nemes Csaba) és a szegényeket is. A „kötelező” ellenségkép, a félelem és a megvetés vírusos mátrixa egyenes út az erőszakhoz, a militáns alakulatok fellépéséhez. Az ideológiai táptalaj szinte mellékes. 

A Daya Cahen által jegyzett film egy olyan orosz ifjúsági tábor mindennapjaiba enged betekintést, ahol a katonásdit „játszó” fiatalok szeme előtt egyetlen cél lebeg; hogy Oroszország a XXI.században a világ vezető hatalmává váljon. Ugyanígy, gyerekeket használtak fel azok a koszovói albánok, akik gyermekeiket albán városokról nevezték el (Alban Muja). A nemzeti identitás akkor a legerősebb, ha találunk megfelelő ellenséget (rendőri kínzásokat ábrázoló porcelántányérok Nikita Kadantól, az Utcai harc című kerámia-installáció Tomasz Kulkától).

Adrian Paci munkája. A képek forrása: Kiscelli Múzeum
Adrian Paci munkája. A képek forrása: Kiscelli Múzeum
Az éppen aktuális hatalom elsődleges célja, hogy hatalmát (és ideológia gyökereit) köztéri művekben prezentálja. A Kis Varsó megunhatatlan, szürreális szoborcsoportja (Lélekben tomboló háború) éppen ezen ideológiák lebontására/errodálására tesz kísérletet, míg Matej Kaminský a nemzeti nagyságok isteni státuszát rombolja le azzal, hogy szobraikkal csókolózik. Már a pécsi, de a mostani kiállításnak is a legjobb munkái Martin Piaček nevéhez köthetők; az apró gipszszobrokon a szlovák történelem kiemelt és egyben kínos pillanatai dermednek bele egy akváriumszerű létbe. 

A kiscelli kiállítás kezdőpontján Kisspál Szabolcs igen érdekes filmje áll, amely a budapesti Állatkert Nagysziklájának egyszerre fiktív és valós történetét „meséli el”, benne az egzotikumként beköltöztetett székelyekkel, és a váratlanul felfedezett, ősi (!) rovásírással. Míg ez a sokszálú munka tele van viccesen reflektált elemekkel, a kiállítás virtuális végpontjára (Budapest Galéria) állított (és a meghívón is szereplő) mű minden szépségével együtt is gyomron vágja a nézőt (Adrian Paci). A jobb (élhetőbb) jövő felé igyekvő migránsok egy olyan repülőre várnak, amely nem viszi őket sehová (vagy ha mégis, akkor kerítésekkel lezárt táborokba). Az arcuk olyan tiszta és reménykedő – de hát a plakátokból már mi is tudjuk, hogy nem kérünk belőlük. Pedig ebben a szétcseszett nemzetállamban mindannyian migránsok vagyunk. 

A kiállítás megtekinthető 2015. december 13-ig.