Beszélgetés Tomm Moore-ral
2015.11.25.

Tomm Moore generációjának talán legtehetségesebb animációs rendezője, aki teljesen egyedi stílust teremtett a filmjeiben. A hagyományos animációban rejlő lehetőségekről, a számítógépes animáció trendjeiről, és persze a nagy mesterről, Miyazakiról is beszélgettünk vele. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Idén november 25-29. között rendezik meg az Anilogue Fesztivált, melynek nyitófilmjét, A prófétát akár egy animációs supergroup által készített szkeccsfilmnek is tekinthetjük. Roger Allers, Az oroszlánkirály rendezőjének vezetésével forgattak filmet Kahlil Gibran könyvéből, melynek kerettörténetét Allers, a verses animációkat pedig olyan meghívott művészek rendezték, mint Bill Plympton, Nina Paley, Joann Sfar, vagy épp Tomm Moore. Ennek apropóján beszélgettünk a két Oscar-jelölt animációt jegyző (Kells titkaA tenger dala) ír animátorral.

Revizor: A Kahlil Gibran verses könyvéből, A prófétából készült animációs filmben te rendezted A szerelemről szóló részt. Két játékfilm után más volt felkérésre dolgozni?

Tomm Moore: Nem igazán. Ugyanúgy közelítettük meg, mint a saját filmjeinket. Olyan történetet akartunk elmesélni, ami hű marad a vershez, a képekben pedig az iszlám és az észak-afrikai kalligráfiákat ötvöztük Gustav Klimt stílusával. Táncosaink is voltak, akik eljátszották nekünk a jelenetet, róluk mintáztuk a szereplőink mozgását. Élveztük a munkát, mert nagyszerű művészek társaságába kerültünk, és Roger Allers, a főrendező hasznos útmutatásokkal látott el minket.

R: A filmjeid történetét az ír mitológiából és történelemből merítetted, de a vizuális stílusod ezek nélkül is rögtön felismerhető A prófétában. Szerinted van valami sajátosan ír a stílusodban?

TM: Nem tudom, hogy „írnek” számít-e, de az valóban egyedi, hogy a vászonhoz inkább úgy közelítünk, mint egy illusztrátor vagy dekoratív festő, és nem úgy, mint egy hagyományos filmrendező. Amit a mi filmjeinkben látsz, az a festmények és a képregények nyelve: nem a valóságot ábrázoljuk három dimenzióban, hanem egy több díszítéssel felruházott, síkszerű megközelítésmódot alkalmazunk. Mindkét nagyjátékfilmünkben ezzel a képeskönyves formával játszottunk, A tenger dalában inkább a hangulatra koncentráltunk a vízfestészetet idéző stílussal, a Kells titkában pedig a középkori művészetig és a festett üvegablakok hagyományáig nyúltunk vissza.

R: Mikor fedezted fel, hogy egészen egyedi a vizuális stílusod?

TM: Ez a stílus, amit a filmek miatt hozzám kapcsolnak, a stúdióban, sok művész közös munkájával jött létre. A Cartoon Saloont azért indítottuk el, hogy kétdimenziós filmeket készítsünk, és felfedezzük, mi az, amire a kétdimenziós animáció képes, és a számítógépes animáció nem. Azért is könnyen felismerhető a stílusunk, mert a tradicionális kézi animációtól is eltér, ami szintén a filmek háromdimenziós világát és perspektíváit használja. Mi viszont az illusztrációk felől közelítünk a kétdimenziós animációhoz, ezért másképp tudunk játszani a képekkel, a vászonnal, mint akár a stop motion, akár a számítógépes animáció.

Tomm Moore
Tomm Moore
R: Szerinted milyen sztorikhoz illik jobban a tradicionális, kétdimenziós animáció?

TM: Ez a rendező víziójától függ. Az olyan történetet, ami komolyabb technikai kihívást jelent, vagy épp eposzi tájak vannak benne, talán több értelme van számítógéppel elkészíteni – lásd például a Hogyan neveld a sárkányodat. Az intimebb, tündérmesei történetek pedig jobban illenek a 2D-hez. De ez valószínűleg túlzó általánosítás. A kétdimenziós animáció olyan különleges kifejezésmódot kínál és olyan hangulatot és ízt visz egy történetbe, hogy akkor is jól lehet használni, ha például robotokról készítenek filmet, vagy épp fenséges környezetet akarnak létrehozni. Minden attól függ, az alkotók mit akarnak hangsúlyozni a történetben, mert ha a kétdimenziós animáció nyelvével közelítik meg, teljesen más hangulata lesz a filmnek, függetlenül attól, hogy kézzel vagy számítógéppel hozzák létre. Én úgy látom, a számítógépes animáció eddig az élőszereplős filmeket utánozta, de mostanság elkezdett beszivárogni ezekbe a filmekbe is a kétdimenziós animáció nyelve. Jó példa erre a Paperman és a Feast [mindkettő Disney-rövidfilm, előbbi a Rontó Ralph, utóbbi a Hős6os kísérőfilmje volt a mozikban – S. T.]. És bár még nem láttam, de úgy tűnik, az új Peanuts-film is ebbe az irányba halad.

R: A Cartoon Saloonnál mennyiben támaszkodtok a számítógépekre a mindennapi munkátok során?

TM: Bár a filmjeink a tradicionális animáció stílusában készülnek, és organikusnak, kézzel rajzoltnak tűnnek, sokat használunk számítógépeket a munkafolyamatban. Például az egyes hátterek kézzel festett elemekből állnak össze, de Photoshoppal illesztjük egymásra a különböző rétegeket. A karakterek is születhetnek papíron, de gyakoribb az, hogy a művész egy digitális rajztáblán dolgozik. Az animációs filmek koprodukcióban, egyszerre több stúdióban készülnek, így már csak a kommunikáció miatt is szükség van számítógépekre – manapság nem tudnánk elkészíteni ezeket a kézirajzos stílusú filmeket nélkülük.

R: Gondolom a fő hatásaid is a hagyományos, kézzel rajzolt animáció mesterei közül kerültek ki.

TM: Igen. Azért is szeretem a kézzel rajzolt animációt, mert jobban kihasználja a médium nyújtotta lehetőségeket. Én Don Bluth Dublinben készített animációin nőttem fel, és mindig is rajongtam Richard Williamsért és a The Thief and the Cobbler című filmjéért [ő csinálta a Roger nyúl a pácban vizuális effektjeit is – S. T.], Genndy Tartakovsky Szamuráj Jackjéért, és persze a japán Ghibli Stúdió animációs remekeiért. Legutóbb Takahatától a Kaguya hercegnő története gyakorolt rám óriási hatást. Lenyűgözött, milyen minimalistán és visszafogottan használja a kézirajzos stílust egy egész estés animációs filmben. Ez egy teljesen újfajta megközelítés, amihez foghatót még nem láttam. Szeretném én is kipróbálni a jövőben.

R: A filmjeidet leggyakrabban Miyazaki munkáihoz hasonlítják.

TM: Kiskoromban nem láttam Miyazaki filmjeit, és ha néztem is japán animációkat, nem tudtam róluk, hol készültek, mert szinkronizálták őket. Csak tinédzserként figyeltem fel a japán mangákra és animékre, amikor olyan filmekkel találkoztam, mint az Akira. Miyazaki munkásságát pedig akkor fedeztem fel, amikor animációkészítést tanultam, úgyhogy ő kései hatásnak számít nálam, és sokkal inkább A tenger dalára hatott, mint a Kells titkára. Bizonyára azért szoktak hozzá hasonlítani minket, mert ő is kézzel rajzolt animációkat készít és a folklórból meríti a történeteit. Hatalmas megtiszteltetés, ha egy ilyen mesterhez mérnek, de sosem akartuk másolni az ő stílusát.

R: Mi a kedvenc filmed tőle?

TM: Kettő is van, az egyik A vadon hercegnője, már csak a cselekmény léptéke miatt is, a másik pedig a Totoro – A varázserdő titka, melynek A tenger dalára gyakorolt hatását kár is lenne tagadni.

R: Úgy hallottam, élőben is volt szerencséd találkozni vele.

TM: A nyelvi akadályok értelemszerűen megnehezítették a dolgokat, de jó kedélyű volt a találkozó. John Lasseter, a Pixar és a Disney kreatív igazgatója mutatott be minket egymásnak, amikor Miyazaki életműdíjat kapott tavaly az AMPAS Governors Awardson, és utána nagyon röviden elbeszélgettünk. Felemelő pillanat volt.

R: Ha már nagy találkozások: Don Bluth, aki egy ideig a Disney munkatársa, majd fő riválisa volt, a nyolcvanas években Dublinba költözött a stúdiójával, és tanított a Ballyfermot Collegeban, ahol te animációkészítést tanultál. Jártál az órájára?

TM: Sajnos nem találkoztam Don Bluth-tal, míg a Ballyfermoton tanultam. Bár segített beindítani az animációs képzést az egyetemen, a stúdiója akkor már elkezdett Arizonába költözködni, ezért nem volt túl sok kapcsolatunk vele. De Don Bluth így is nagy szolgálatot tett az ír animációnak, mert nagyon sokan az ő stúdióján keresztül kerültek be a szakmába – lényegében az ő és persze Jimmy Murakami stúdiójának köszönhetően született meg az ír animációs filmipar.

R: Jártál azért Bluth stúdiójában?

TM: Igen, még tizennégy évesen, amikor a Hüvelyk Pannán dolgoztak. De fiatal fejjel inkább lélekölő gyári munkának tűnt az, ami a hatalmas produkciós részlegen folyt, és úgy gondoltam, én szívesebben dolgoznék képregényeken. Szerencsére azóta sokat fejlődött a technika, és már kis csapatokban is lehet egész estés animációs filmeket készíteni.

R: Nemrég láttam Bluth első egész estés filmjét, A NIMH titkát, és a borongós hangulata, na meg az óriási szíve A tenger dalára emlékeztetett.

TM: A NIMH titka volt az első film, amit Bluth-tól láttam, és ez gyakorolta rám a legnagyobb hatást. A hangulata, a tónusa valószínűleg sokkal jobban beivódott a bőröm alá, mint ahogy azt akkoriban gondoltam. Kétségtelen: ez a kedvencem Don Bluth filmjei közül.

R: A tenger dala a testvéri rivalizálás mellett a gyászról szól.

TM: A fókatündérek mítosza adta az ihletet, mert ezek a történetek főleg a veszteség és a fájdalom feldolgozásáról szólnak. Vannak olyan mesék, amiben a gyerekek megtalálják a fókatündér anyuka köpenyét, visszaadják neki, mire az anyuka visszamegy a vízbe, a gyerekek pedig egyedül maradnak. Innen jutott eszembe, vajon mi történhet a hátrahagyott gyerekekkel. Az ír és a skót tengerparti közösségek nyilvánvalóan azért találták ki ezeket a történeteket, hogy valamilyen módon feldolgozzák az őket mélyen érintő haláleseteket.

R: Mintha a fősodorbeli animációs filmek manapság ódzkodnának ezektől a komolyabb témáktól.

TM: Szerintem ezt így általánosságban nem lehet kijelenteni. A Ghibli-filmek mindig is foglalkoztak súlyosabb, problémásabb témákkal, de az olyan mainstream filmek is elég komoly kérdéseket vetnek fel, mint a Fel! vagy az Agymanók. A Hős6os is a gyászmunkáról szólt, a Hogyan neveld a sárkányodat 2. pedig elég mélyre ásott a gyerek-szülő kapcsolatokban. De tény, hogy az alkotók szabadabb kezet kapnak a független produkciókban, ott nem kell mindent poénokra kifuttatni.

Wolfawalkers
Wolfwalkers
R: A következő filmjeidben is maradsz az ír mitológiai témáknál?

TM: Még legalább egy filmet készítek [a Wolfwalkers-t], ami az ír folklórban gyökerezik, jelenleg ezt fejlesztem. De másféle stílusú filmeken is dolgozunk a Cartoon Saloonnál. Nora Twomey – aki a Kells titkának társrendezője volt – következő filmje például Afganisztánban játszódik. Deborah Ellis The Breadwinner című könyvén alapul, és egy 9 éves kislányról szól, aki fiúnak adja ki magát, hogy el tudja tartani a családját.

R: A napokban újranéztem A tenger dalát angolul, és feltűnt, hogy a magyar szinkronba beleírtak egy plusz poént. Amikor Conor és Saoirse a nagyvárosból visszaindulnak az apjukhoz, a magyar változatban figyelmeztetik őket: a távolsági busz csak akkor indul el, ha a sofőr józan lesz.

TM: (nevet) Ez tetszik! Ez a vicc Írországban is működne, van ugyanis közös nevező a magyar és az ír humor között. Többször is jártam Magyarországon, amikor a Kells titkát csináltuk, mert egy része a Kecskeméti Animációs Filmstúdióban készült, úgyhogy felfedezhettem magamnak a két kultúra közötti hasonlóságokat. Olyannyira jól éreztem magam Magyarországon, hogy nászútra is Budapestre mentem. Nagyon szeretem a magyar animációkat is, a magyar népmesék tagadhatatlanul rajta hagyták a nyomukat a Kells titkán.
Szerző: Soós Tamás