RENDNEK KELL LENNIE

Vérre megy a játék Silviu Purcărete Szeget szeggel rendezésében. Shakespeare nálunk viszonylag ritkán játszott színműve ugyan bővelkedik mulatságos jelenetekben, de a nagy román mágus színpadán ezek is a fekete legkülönbözőbb árnyalataiba öltöznek. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból

Az eredeti szövegben helyszínként emlegetett Bécset joggal képzelhetjük zárójelek közé, merthogy a közkézen forgó népmesei motívumokkal és irodalmi toposzokkal operáló, a sok átveréstől és csalástól kissé túlbonyolított sztoriban legkevésbé a hol és mikor az érdekes. Próbatételek soráról van szó: az álruhát öltő herceg, Vincentio a derék Angelót bízza meg tartománya irányításával, hogy aztán visszasettenkedjen, és álruhában tesztelje választottja vezetői képességeit és egyéb erényeit. Innen ered a nagyszámú bonyodalom, amelyek valamiképpen mind a szexus körül forgolódnak.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a helyszín és időpont nem izgatta különösebben Silviu Purcărete rendezőt sem, aki tökéletesen semleges, steril térbe helyezte szereplőit. Szürke falak, szürke padló, tán még az ég is szürke lenne, ha látszana. Persze a börtön mélyéről nem látszik az ég: mert hiába üres a tér, gyorsan rájövünk, hogy a neutrális környezet egy fájó pontossággal meghatározható rendszer építménye.

Purcărete ugyanis a diktatúra hatásmechanizmusát boncolgatja Shakespeare meghatározhatatlan műfajú, kacagtató tragédiája apropóján. A minden dísz nélküli szürke falak valójában külön-külön mozgatható panelek – az előadásban nemcsak a színészek és a rendező előtt kell kalapot emelni, de a műszakot is dicséret illeti, hiszen a falak több mint két és fél órán át izegnek-mozognak, újabb meg újabb formációkba rendeződnek, sokszor néhány másodperc alatt, alig egy-két pontosan megválasztott kellék játékba hozásával teremtik meg a nagy sodrású történet újabb stációit.

Jelenet az előadásból

Az épp egyszerűsége okán lehengerlő vizualitással gondolati mélység párosul: a láthatatlan kezek mozgatta, önjáró falak között el- és feltűnő szereplők mintha labirintusban bolyonganának, folyton változó terekben tengetnék nyomorult életüket. Éppen a bizonytalanság felelős a félelmetes társasjáték szereplőinek holtsápadt, állandóan álmos ábrázatáért, a sok karikás szemért, az egyszerre közönyös és rettegő pillantásokért. A meggyötört testeken lötyögő pompás hálóköntösöket is érthetjük az átmenetiség jeleiként: az éjszaka közepén ágyukból kirángatott szerencsétlenek vagy heveny kangörcstől szenvedő kurafik képe egyaránt felrémlik.  

Jelenet az előadásból

És persze mindaz, amit látunk, éppenséggel lehet elfuserált gyógyintézmény zártosztálya, isten háta mögötti diliház vagy végzetesen megcsúszott egzisztenciák gyűjtőhelye is: a történelemben nem egyszer fordult elő, hogy a közjó szempontjából nemkívánatos elemeket hasonló körülmények között szállásolták el. A színen az istenadta nép tagjai egytől egyig ebből a rétegből kerülnek ki: szifiliszesek, hamiskártyások, nimfomániások és más gyanús elemek gomolyognak elő a sötét sarkokból – az önnön tisztaságát nagy hangon hirdető Angelo számára a feladat adott: rendet kell vágnia közöttük.

A darab elején a hatalmat Vincentiótól egy míves toll képében átvevő Angelo számára márpedig nincs a rendnél fontosabb szempont. A toll újabb telitalálat: gyorsan megértjük, hogy elsősorban kivégzési parancsok, rögtönítélő bíróságok ítéleteinek aláírására szolgál (aztán a vallatólámpák, a retro írógép, a földön terpeszkedő vértócsa újabb asszociációs sort indít el) – ebből aztán utólag az is világos lesz, hogy a herceg fikarcnyival se volt józanabb kapitánya az állam hajójának, mint választott utódja.

A lenyalt hajú, piknikus alkatú, dél-amerikai diktatúrák élén jó eséllyel nagy karriert befutó Angelo (Valentin Mihali) öltönyben feszít a sok rosszarcú figura között: egy merő kisebbségi komplexus. A hangzatos elvek mögött a romlottnál is romlottabb személyiség rejlik: az erkölcsnemesítő állam nevében paráznasággal megvádolt bátyja kiszabadításáért sok mindenre hajlandó Izabella (Valentina Popa) kis híján a testét kénytelen áruba bocsátani, hogy a nagyúr kedvében járjon. A kéjenc Angelo fantáziáját különösen izgathatja, hogy Izabella épp belépett egy apácarendbe – mire az összekuszált szálak kibogozódnak a darab végén, erről már nem sok szó esik, hiszen a hatalmába visszatért herceg (Ilie Gheorghe) alighanem jó ideje kiszemelte már magának a formás teremtést.

Sorin Leoveanu az előadásban. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Izabella tisztában van vele, hogy a régi-új uralkodónak nem szokás nemet mondani. Aki pedig mégis megteszi, az könnyen úgy járhat, mint a darab komikus vonulatát legerőteljesebben képviselő, minden lében kanál Lucio (Sorin Leoveanu). A kifordult világban a despotát nagy garral szidalmazó kópét a darabzáró össznépi igazságszolgáltatás keretében a herceg emberei vérbe fagyva hagyják az üres színpadon.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008

Vö. Koltai Tamás: Bordélyból börtön