Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖNEMLÉKMŰ

William Kentridge – Handspring Puppet Company: Übü és az Igazság Bizottság / Trafó
2015. nov. 25.
William Kentridge 1997-ben készült, tavaly felújított Übüje eleven emlékmű. Felkiáltójeleket használ, hogy ne felejtsünk. S teszi mindezt – hangozzék bármennyire is paradoxonként – a szemtanúk hideg, tényekre szorítkozó távolságtartásával. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Busi Zokufa
Busi Zokufa
Az Igazság és Megbékélés Bizottságot (Truth and Reconciliation Committee – TRC) 1996-ban állították fel Dél-Afrikában azzal a céllal, hogy az apartheid több, mint harminc éve alatt elszenvedett, gyakran emberi ésszel felfoghatatlan események nyilvánosságra kerüljenek. Azok, akik ellen ezeket a borzalmakat elkövették, tanúként tettek vallomást. A bizottságok kivizsgáltak minden egyes esetet, segítették az áldozatokat a rehabilitációban is, hogy feldolgozzák, amin keresztül kellett menniük. Ugyanakkor az áldozatok mellett az elkövetők is ott állhattak a részben nyilvános meghallgatásokon. Ítélethozatal ekkor nem történt, hiszen nem bíróság volt a testület, ugyanakkor bizonyos feltételek teljesülése – köztük a teljes beismerés – esetén amnesztiát kaphattak a vétkesek. A bizottság munkája nem kapott egyértelmű támogatást: az áldozatok számára nem volt elég nagy a megtorlás mértéke, az elkövetőknek a teljes vallomástétel okozott problémát. Azonban ez volt az egyetlen garancia a demokráciába való átmenetre – még akkor is, ha egyfajta zsarolásképp a hatalommal addig kizárólagosan rendelkező fehérek csak az amnesztia lehetőségével voltak hajlandók az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak és a szabad választásoknak zöld utat adni. (A bizottság működéséről az alelnökkel, Alexander Boraine-nel 1999-ben készült magyar nyelvű interjú itt olvasható.)
A fenti interjúban így foglalja össze Boraine munkájuk végeredménye, az ötkötetes Jelentés hasznát, jelentőségét: „Pusztán arról van szó, hogy kontextusba kellett helyeznünk ezeket a jogsértéseket, és nem tehettünk úgy, mintha mindentől függetlenül történtek volna meg. Mindössze arra vállalkoztunk, hogy mindenkit, minden érintettet megpróbáltunk meghallgatni, és egybegyűjtöttük a történeteiket. De nem valamiféle alternatív történetírás ez. Mi nem azt állítjuk, hogy a mi történetünk igaz, másé meg hamis. Mi csak azt állítjuk, hogy így látjuk a dolgokat, annak fényében, amit a dél-afrikai közelmúlt legkülönfélébb szereplőitől hallottunk. És ezt bárki mérlegre teheti – történészek, költők, a nagyközönség. (…)Tükröt akartunk tartani a társadalom elé, és azt akartuk, hogy a társadalom végre beszélhessen a saját nevében. Senkire nem kényszerítettük rá a saját elképzeléseinket. De annak, aki vitatkozni akar velünk, rá kell mutatnia arra, hogy hol tévedtünk. Ez az első olyan történetírás Dél-Afrikában, amely nem a vadász, hanem a vad szempontjából készült, és nem az állami politika történetét írja le, hanem a teljes képet mutatja be.”
Dawid Minnaar
Dawid Minnaar
William Kentridge – akinek szülei ügyvédként az apartheid áldozatait védték – a bizottság felállítása után egy évvel, 1997-ben készítette az Übü és az Igazság Bizottság című előadását Jane Taylor darabjából. Szögezzük le gyorsan: nem ideologizáljuk Kentridge színészeinek és bőrszínüknek jelentőségét az előadásban, mert annak nincs semmi jelentősége. Az állam egykori ügynökét látjuk, aki pénzügyi alapokkal machinálva jelentős vagyonra tett szert. És bár szeretők szagát érzi rajta a féltékeny Übü mama, az nem más, mint vér és dinamit.
Azé a véré, ami az Übü-szálat meg-megszakító, a TRC előtti tanúk vallomásaiból megelevenedő áldozatoké. Fikció és valóság él párhuzamosan egymás mellett, épp úgy, ahogyan az apartheid alatt a fekete és a fehér mindennapok zajlottak. (Természetesen az előjelek nem ugyanazok.) A tettes, jelen esetben Übü papa gyakorlatilag nem kerül interakcióba az áldozatokkal. Dawid Minnaar (élő) Übüje fehér trikóban és alsónadrágban megjelenik a színen, és rossz gyerekként rúgja fel az ételt főző (fekete, báb-) asszony asztalát. Bár amorális, de van neki is rémálma, egy „whiteface” asszony vetített képében, védekezésképp viszont – ahogy a TRC előtt sokan a tettesek közül – azzal szabadkozik, hogy amit tett, nem személyes ügy volt, nincs mit szégyellnie. Csak a munkáját végezte, mentegetőzik, mindent ráken a politikára, a gépezetben az ún. kisember nem is felelős. (Saját történelmünkből is mennyire ismerős indok ez…)
A vallomástevők, akik vagy tanúi voltak a rémségeknek, vagy maguk szenvedték el a bántalmazásokat, vagy hozzátartozóik kínzását kellett, hogy végigasszisztálják, mind bábként jelennek meg. A fejek „kinagyoltak”, a rusztikus fa arcokban nincs elevenség, csak reményvesztettség. Ketten mozgatják ezeket a láb nélküli kvázi-bunraku figurákat, akik egy pódium mögött állnak a bizottság előtt. Ha nem angol az anyanyelvük, a szöveget egy tolmács fordítja angolra. A tolmácsfülke zuhanyfülkeként is funkcionál, a mikrofon pedig egy zuhanyrózsa. A fürdő és a vérfürdő különbsége mindössze három betű. Színház ez a színházban: a tárgyalások, a meghallgatások teatralitásához nem fér kétség.
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Busi Zokufa Übü mamája unatkozó, a külvilággal egyáltalán nem törődő, arra gyakorlatilag nem reagáló háziasszony. „Nem is sejtettem, hogy a papa ilyen fontos ember” – mondja az ügynöki, kínzói múltra utaló papír olvasásakor értetlenséggel vegyes büszkeséggel. Szintén nem báb, de púderrózsaszínségében van annyira elrajzolt, mint egy absztrakció által létrehozott bábfigura. Csupa hús és zsiger nő, a szexus irányítja elsősorban, mintha köntös-palástjának – máshonnan nézve palást-köntösének – combközepi patentjét azért nem kapcsolta volna be, hogy feromonjait szabadon áramoltathassa. (Különben zsák a foltját megtalálta: Übü papa zöld kandeláberének emlegetésekor erősen a pénisze felé mutogat.) 
A báb miközben alapvetően elidegenít, az átlelkesített anyag által a dokuszövegeket mégis elevenné teszi. A hatás elérné a nézőt anélkül is, hogy az elmondottakat a hátsó vásznon hol animációként, stilizálva, hol híradófelvételek által, azokat helyenként egybejátszatva, az illusztráció szintjén viszonyítaná egymáshoz a rendező. A szöveg és a kép nem erősíti egymást, inkább hat didaxisnak.
Izgalmasak, de egy ötletre épülnek a nem emberi bábfigurák: a csaholó háromfejű kutya-Brutus, a krokodil-tábornok teste táska, ahova fa fejükön és porszívócsőszerűen megnyúló és mozgó nyakukon keresztül nyelnek be mindent. Játékosság van ebben az ötletben, miközben sokféle, egymástól gyakran végletes gondolatok jutnak eszünkbe róla: asszociálhatunk a gerinctelenségre, a feneketlen bendőre, az egyszer csak kidurranó kisgömböc meséjére, a korrumpálásra alkalmas anyagok elrejtésére, a zsarolhatóság (fizikai) határtalanságára, a bizonyítékok felbukkanásának (földrajzilag és időbelileg is) végtelen lehetőségére, az egyáltalán nem biztonságos rejtekhelyre. 
A fotók forrása: Trafó
A fotók forrása: Trafó
A rendszer tébolya a báb mellett a vetített animációban jelenik meg. A be-bevillanó élő szemben, a tanúságot (és tanulságot) felvevő, fegyverré alakulni képes kamerában, a hangosbeszélőben sűrűsödő hatalmi utasításokban, a Jarry és Miró Übü-rajzait (sőt Kentridge későbbi Orr-rendezésének címszereplőjét is) megidéző, mindenen könnyedén átlépő figurában. Akit a patkányméreg sem öl meg, aki az új rendszer engedékenységét kihasználva rémtettei ellenére hajóra szállhat, és lelkifurdalástól mentesen elhajózhat oda, ahol nem érik utol. Ő tiszta lappal indul, ő újrakezdhet, rá mindenképpen szebb jövő vár.
De lehet-e tiszta lappal indulni ott, ahol áldozatnak és tettesnek egymással, de legalábbis egymás mellett kell élnie? A terhelt múlt feltárása hozhat-e, s ha igen, mennyi idő után megbékélést, azt, ami egyébként hiányzik a címből? Ezekre a kérdésekre kereshette William Kentridge és társulata a választ. Übü papa itt nem egy diák tréfájából lépett ki, nem egy szatíra főhőse. Semmi bohózati, semmi dévajság nincs a színpadon. Hogy’ is lehetne… bár kellene. Ha az előadásban erősebb lenne a kontraszt a felfoghatatlan és a valóban megtörténtek között, ha az infantilizmus és a hivatalnoki – külső vagy belső elhivatottságból tett – parancsteljesítés vagy ellenpontozná, vagy konzekvenciaszerűen magyarázná a tetteket, ha Übü féktelensége és gátlástalansága az abszurdig fajulna, zsigeri hatásokat is kiválthatna a húszéves előadás. Így csupán időkapszula, pedig amiről szól, más országokban ma sem történelem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek