Műfordítás Magyarországon
2015.11.25.

Mi került ezen a lattén 480 forintba?, kérdezhetjük Márkus László hangján egy belvárosi kávézóban üldögélve. És ha módunkban állna elvégezni az elemzést, kiderülne, hogy tulajdonképpen nem a kávét fizetjük meg, hanem azt, hogy fényben és melegben eltölthetünk fél órát egy belvárosi ingatlanban, ahol más megfőzi a kávénkat, és még mosogatnunk sem kell. PAPOLCZY PÉTER ÍRÁSA.

A kávé az ár tíz százalékát sem teszi ki, és ezt a kávét már megpörkölték és odaszállították. Ergo, ha a kenyai őstermelőnek kétszer annyit fizettek volna a nyers kávé kilójáért, a mi latténk nem kerülne számottevően többe. Biztos nem kerülne annyival többe, mint amennyit hajlandóak vagyunk kifizetni 2 cl mandulaszirupért, hogy ízesített lattét ihassunk. 

Lényegében ugyanez áll a könyvekre is. Az olvasó vesz egy könyvet 3000 forintért, és talán azt gondolja, a regényt fizette meg. Holott ennek a pénznek a nagy része azt fedezi, hogy a könyvet egy erre alkalmas ingatlanban megvásárolhatta. Az ár valamivel kisebb része a könyv, mint fizikai tárgy előállításához kell. A könyv lelke, maga a szöveg az ár tíz százalékát sem teszi ki.


Az alábbi fejtegetésekkel annak a gondolatnak a csíráját kívánom a könyves szakma képviselőinek és az olvasóközönségnek a fejében elültetni, hogy amennyiben a közeljövőben nem sikerül fordulatot elérni a magyar műfordítás helyzetében, a magyar fordításirodalom, azaz a magyar nyelven elérhető világirodalom meglehetősen sivár kilátásokkal bír. 

Hogy egy kicsit érzékeltessük, milyen egy főfoglalkozású műfordító anyagi helyzete: A kiadók jellemzően 75 fillérrel honorálnak egy leütést, ennél lehet találni magasabb és alacsonyabb díjazást is, de elég tipikus ahhoz, hogy számolhassunk vele. Ha a műfordító a legkedvezőbb adózási formát választja, akkor évi 600 000 forintot kell befizetnie az ország szépülésére. Ennek a megtermeléséhez kb. 500 oldalt kell lefordítania. És akkor még nemcsak magára nem költött semmit, de a vállalkozására sem. Évi 1000 oldalt kell lefordítania, hogy a közmunkás jövedelemszintjét elérje – ennyivel kell beérnie, ha abban az évben csak az Anna Kareninával sikerült megküzdenie –, és 1500 oldal lefordítása esetén a könyvelője és az internet előfizetése kifizetése után annyi marad a zsebében, mint egy garantált bérminimumért dolgozó alkalmazottnak. A sort úgy lehetne folytatni, hogy és évi 2000 oldal lefordított szöveg esetén (Háború és béke) a jövedelme már majdnem eléri a magyarországi átlagkeresetet, de 2000 oldalt szinte lehetetlen lefordítani 230 munkanap alatt – feltételezve, hogy egy műfordítónak is jár annyi pihenőnap, mint minden munkavállalónak. Nem azért, mert egy fordítással töltött munkanapon nem lehet 9 oldalnyi szöveget lefordítani, hanem mert nem minden nap tud fordítással telni. Az eredeti szöveg elolvasása, az esetleges zsargon elsajátítása, a szükséges háttérolvasmányok, a kész szöveg többszöri újraolvasása, a szerkesztési fázis, a levonat átnézése, az összeadódó apró szívességek – keress, légy szíves, pár jó olvasói véleményt a neten a borítóra – mind rontják a napi átlagot. Azok a kiadók, amelyek 62,5 fillért fizetnek leütésenként (25 000 HUF/ív, ha így ismerősebb), most gondoljanak az érettségivel rendelkező, legálisan bejelentett alkalmazottjaik közül arra, akinek a legalacsonyabb a bére. Megvan? Az ő idejére több pénzt szánnak, mint a fordítókéra. 

Hogy miért stagnál bő tíz éve a műfordítói tiszteletdíj mértéke, arra rávilágít egy kollegina története, akit egy kiadó megkeresett, hogy rábízza egy ifjúsági sorozat lefordítását. A szerkesztő leütésenként 70 fillért kínált, és biztosította a kolleginát, mindenképpen azt szeretné, ha ő csinálná. A kollegina azt felelte, örül, ha meg vannak elégedve az eddigi munkájával, de ez esetben nem lehetne-e a 70 fillér helyett 80? Holnap találok akár három jelentkezőt, aki 65-ért is örömmel elvállalja, mondta a szerkesztő. Amit nagyon sajnálnék, mert mindenképpen téged szeretnélek. 

Vagyis azért ennyi a díj, mert mindig van, aki elvállalja ennyiért, és ezzel vállat is vonhatnánk: ezt hívják piacnak. De mi az ára ennek a vállvonásnak? Rövid távon is megsínyli a fordítás minősége, mivel a fordítók nem engedhetik meg maguknak, hogy ne használják ki a teljes kapacitásukat, és inkább túlvállalják magukat, ami elsietett munkához, lespórolt átolvasáshoz és csúszásokhoz vezet. Hosszú távon meg veszélyeztetve van – ha nem is a szakma – a mesterség. Valószínűleg mindig lesz, aki önmegvalósítása részeként és jövedelme kiegészítéseként szívesen fordít szépirodalmat, a főfoglalkozású műfordító azonban már ma is ritka, és jó eséllyel mind érti a referenciát jelen írás első mondatában, ami elárul egyet s mást az átlagéletkorukról. Igazi mesterré melléktevékenységgel nehéz válni. Ha a mostani mesterek már az ash-t is mamunak fordítják, kire lehet majd bízni az igényes szépirodalmat, kire lehet bízni a klasszikusok újrafordítását? 

Ahhoz, hogy évi 1500 oldal lefordításával el lehessen érni a magyarországi átlagkeresetet (és nem a diplomás átlagkeresetről beszélünk!), a jelenlegi díjak másfélszeresére lenne szükség. És itt kanyarodunk vissza a kenyai őstermelőkhöz. Egy 2000 példányszámra tervezett cím esetén a műfordítói tiszteletdíj példányonként az ár kb. 6%-át teszi ki, és a példányszám növekedésével ez az arány csökken. Nehéz elképzelni, hogy ennek a másfélszeresét megfelelő szándékkal képtelenség lenne kigazdálkodni, hiszen példányonként kevesebb, mint száz forintról beszélünk, és az ajánlott kiskereskedelmi ár valamint a tényleges kiskereskedelmi ár ennél jóval nagyobb mértékben szór, azaz némileg esetleges, hogy a kiadó a könyvre 2850, 2900 vagy 3200 forintot nyom, a terjesztő meg különböző körülmények között több száz forint engedményt ad a vásárlóknak. (Ha fordításirodalom esetén 50 forint engedményt adna a kiadóknak, máris közelebb kerülnénk a megoldáshoz.) Röviden, legalább 2000 példányban elkelő címek esetén a kiadónak, a terjesztőnek és a vásárlónak kellene kötetenként további maximum 90 forintot összedobnia ahhoz, hogy fordítással el lehessen érni egy átlagos jövedelemszintet. 

A legegyszerűbb megoldás persze továbbra is az, ha a könyves szakma a fordítókon spórol, hiszen megteheti. De ha 2035-ben is szándékában áll igényes külföldi szépirodalmat magyar nyelven kiadni, akkor tanácsos lenne megtalálnia a módját, hogy már most elfogadható egzisztenciát biztosítson azoknak, akik fordításból szeretnének megélni. 

(A szerző a Magyar Műfordítók Egyesületének elnöke)