Közismert tény, hogy Spielbergből kettő van: a kis Steven, aki folyton az új játékait próbálgatja, és lelkesen, sőt néha leleményesen sztorizgat, és a nagy Spielberg, akinek fontos gondolatai vannak a világról, családról, demokráciáról, és ezt nem rest megosztani az emberekkel. Ők ketten felváltva forgatnak, de néha előfordul az is, hogy az örök gyerek és a gyereket okító felnőtt párhuzamosan dolgozik, mint 1993-ban, amikor nappal a Schindler listáját csinálták, míg éjjel a Jurassic Parkot utómunkázták.

Legutóbb a Lincoln bizonyította, hogy Spielberg vagy szórakoztat, vagy tanít: a kettő együtt nem megy. Vagy legalábbis eddig nem ment. A Kémek hídja Spielbergék első filmje, amelyben azonos súllyal esik latba humor és pátosz – afféle 2in1 film ez, két történet egymáshoz fércelve. Az első remekül indul, néma képekben bomlik ki a szovjet kém sztorija, aki festőnek álcázza magát és ötcentesekbe rejtett üzenetekkel kommunikál összekötőivel. Szemüveges, kopaszodó, lakonikus ember, a védelmére kirendelt ügyvéd hiába kérdezgeti, miért nem aggódik, ő mindig csak annyit felel: az segítene? A neves színházi színész, Mark Rylance játssza elegánsan, karakterrel; nem csodálkoznánk, ha Oscar járna érte. Az ügyvédet pedig Tom Hanks, gyűrött arccal és makulátlan lelkülettel – régen Frank Capra meg Howard Hawks filmjeiben grasszáltak ilyen jó érzésű honpolgárok, akik bármikor el tudták szavalni egy füstös lokálban, kétujjnyi whisky mellett, mit jelent amerikainak lenni.

Itt a látszat a fontos, és ezt Spielberg is tudja: ha látványosan is szegik éppen a szabályokat, akkor is úgy kell tenni, mintha a csillagsávos szabályok szerint játszanának. Esetünkben az igazságosság eszméje sérül, na meg az alkotmány, amit Hanks a nevezett whisky mellett lobogtat a hazája védelme közben a jogrendre taposó CIA-ügynöknek. Ám James B. Donovan (őt játssza Hanks), a szovjet kémet védő ügyvéd ugyanúgy kiskatona marad a nagy politikai játszmában, mint ügyfele, aki hiába kap tárgyalást, még a bíró szerint is villamosszék járna neki, és minden amerikai szíves gyűlölete.

Ebből a közérzetből Donovannak is kijut. Helyzetéből csak pár évvel később tud kikapaszkodni, amikor őt kérik fel egy amerikai-szovjet fogolycsere lebonyolítására. Mikor Donovan Berlinbe utazik, a Kémek hídja is felpörög, elkezd játszani és kifigurázni mindent, ami az ötvenes évek Berlinjében szembejöhet: hidegháborút, bürokráciát, politikát. Mindez bizonyára a Coen testvérek érdeme, akik kipofozták Matt Charman forgatókönyvét, és az egész filmen rajta hagyták a kézjegyüket. Legfőképp azokon a jeleneteken, amikor kinevetik a hidegháborús színjátékot, a remegő, szedett-vedett kelet-németeket, akik Abel családjának adják ki magukat, vagy a szovjet KGB-főnököt, aki jelentéktelen aktakukacnak álcázza magát. A film trükkje, hogy a politikusokat, titkosügynököket valóban jelentéktelen, vicces aktakukacoknak mutatja, még akkor is, ha szatírája jóval ártalmatlanabb, mint például Kubrické volt a Dr. Strangelove-ban.

A Kémek hídja tehát, nincs mit tagadni, jó film, és Coenék (ön)iróniája mellett minden más is működik benne, ami egy Spielberg-produkciót jellemez. Spielberg neve már régóta brand, amihez jól körülírható elvárások és teljesítmények fűződnek – és ezúttal senki sem marad cserben. Aki melodrámát vár, annak a berlini fal és az all-american sorházak közé vont párhuzam fogja kifacsarni a szívét, aki pedig minőségi színészi játékot, az már töltheti is az Oscar-gálára tartogatott tippfüzetét. A legjobban viszont az jár, aki a vizuális történetmesélőt kedveli Spielbergben – neki gyönyörű filmélményben lesz része. A Janusz Kaminskitől szokott kékesfehér, túlvilágított szobabelsők és az esőáztatta, noiros utcaképek mellé több emlékezetes beállítást is kapunk. Spielberg ikonikus kémfilmes jeleneteket forgat ki (ld. a kocsi mögé bújó ballonkabátos hőst), és még egy olyan történelmi lábjegyzetet is retinába éget, mint amikor a bíróságról kifelé menet rálépnek a vakuzáshoz használt, eldobált villanykörtékre.

Mégis, amitől a Kémek hídja kiemelkedik az életműből, az a fesztelen, mindig ható humora. Ez szavatolja azt is, hogy végre zökkenőmentesen működjön a spielbergi stratégia. Hiszen vegyük észre: démonűzés az, amit az amerikai rendező művel. A jelentől eltávolítva vet fel nagyon is forró témákat, a mese birodalmában feszeget aktuálpolitikai kérdéseket. Ezt csinálja már szeptember 11. óta. A Bush-kormány megelőző háborúja során a Különvéleménnyel jött ki, amiben a gondolatrendőrség még a bűntett elkövetése előtt, a feltételezett szándék alapján tartóztatja le „az elkövetőt”. A Philip K. Dick-adaptációt a bevándorláspolitikáról mesélő Terminál követte, amiben egy fiktív kelet-európai ország polgára reked meg a JFK-n. 2005-ben pedig ott volt a München a terrorizmus ciklikus természetéről szóló tanulsággal, és a Világok harca sci-fije, ami az arctalan invázió gerjesztette félelmekre játszott rá.

A Kémek hídja, hiába játszódik egy elemelt és lényegében veszély- és feszültségmentes hidegháborúban, a máról szól. Az idegen kémről, akit elfognak, és akit tárgyalás nélkül dugnának börtönbe, mert az ország ellensége. A felhorgadt közvéleményről, ami az emberi jogokat csak akkor tartja érvényesnek, ha a saját családjáról, nemzetéről van szó. És a nagy nemzetek közé szorult kisemberről, aki úgy érzi, elárulta őt a politika. Spielbergnél persze ő lesz az, aki végül elsimítja az ügyeket, és a KGB-főnököt is oldalba böki, hogy ne hülyéskedj, mi itt úgy tárgyalhatunk, ahogy a főnökeink nem tudnak: ideológiamentesen.

Spielberg itt ismerős terepre téved, hiszen az iraki és az afganisztáni háború kapcsán gyakran felmerült a téma, elég csak a Kihallgatásra, vagy Robert Redford radikálisabb dolgozatára, A cinkosra gondolni, melyben Lincoln gyilkosa kapcsán véleményezte, vajon mindenkit megillet-e az ártatlanság védelme. Spielberg nemhogy nem mond újat a kérdéskörben, de a beszédmódja is ártalmatlanná válik, hiszen ő a kiskatonáról beszél, aki csak a dolgát végezte, és azt tette, amit hite diktált neki. Hogy milyen információt csempészett a szovjet kém, veszélybe sodort-e életeket, az nem derül ki a filmből, de a film logikája szerint nem is érdekes.

Spielberg kémje és a ma terroristája tehát nem hozható közös nevezőre, de épp ebben rejlik a rendező trükkje: csak annyi aktualitást csempész a történetbe, hogy úgy érezzük, rólunk szól, miközben biztonságos távolban tartja az egészet. Ha csak szónokolna minderről, megfulladnánk az unalomtól. A Kémek hídja viszont úgy villantja szemünkbe a félelmeinket, hogy közben nevetni lehet rajtuk – még az ártatlan civileket feláldozó ügynökön, vagy a különvéleményen lévőt kiközösítő csordaszellemen is. Ezt a könnyed humort pedig talán errefelé is jobban meg fogják becsülni most, hogy Amerika után Európának is el kell számolnia az értékeivel és radikalizálódó társadalmaival. Ki tudja, talán nekünk is jól jönne egy Spielberg, aki ilyen helyzetekben is megőrzi az optimizmusát – és persze a Coenék pazar humorát.