12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál / Magyar panoráma
2015.12.08.

Formát bontottak az idei Verzión vetített magyar dokumentumfilmek – hol pozitív, hol negatív értelemben. SOÓS TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Ricsi raliversenyző szeretne lenni. Ennek rendel alá mindent: az iskolát hanyagolja, helyette a harmincéves BMW-t bütyköli az ólgarázsban, s ha a mellékesből nem jön össze elég pénz az alkatrészre, vasat lop a haverjaival. Tipikus szociomese lehetne a vidéki Magyarországról és a szegénység kínálta vakvágányokról, mégis több lesz a Drifter: egy jobb sorsra érdemes fiú folyamatos újrakezdési kísérlete, hogy végre jól – okosabban, következetesebben – élje életét.

A fesztiváldíjakkal alaposan kidekorált filmet azért szokás dicsérni, mert megmutatja, hogy egy dokumentumfilm is lehet olyan izgalmas, mint egy játékfilm. S valóban, a változatos plánozás gördülékennyé, a feszes ritmusú vágás pörgőssé, a kézikamerás remegést mellőző, kitartott képek könnyen nézhetővé teszik a filmet. A Drifter izgalmas és feszült, néhol lenyűgöző film, 72 perc, de csak ötnek tűnik. Dicsérni, a technikai érdemein felül, azért is lehet, mert bár precízen körvonalazza a vidéki Magyarország egyik arcát, szakít a magyar szociofilmek kliséivel és a romákról szóló magyar filmek tipikus narratíváival.

A Drifter humoros, jó kedélyű és persze keserédes mozi. Bár az életüket gyárban végigrobotoló, néhol közmunkára kényszerülő, a jövőről horoszkópokból tájékozódó embereket látunk benne, inkább a törhetetlen kitörési kedvről, a már-már őrültségig hajszolt álmokról mesél. A Drifter szerethető karakterfilm, mely a fiú életében nemcsak az ínséges környezet visszahúzó hatását, hanem a fiatalság örökös felelőtlenségét is hangsúlyozza. Ricsi, aki teljes természetességgel lelkesedik, elkeseredik, sír és veszekszik a kamera előtt, jóravaló, elhivatott fiú, ugyanakkor forrófejű kamasz, akit tévútra legalább olyan gyakran az önfejűsége visz, mint a börtönt is megjárt baráti kör. A film képes komplexen megragadni jellemét, és láttatni, hol húzódik a hivatalok, az iskola, a munkahely, és hol a rossz családi mintákat megismétlő, átgondolatlan döntéseket halmozó fiú felelőssége.

A Driftert öt éven keresztül forgatta Hörcher Gábor rendező és Becsey Kristóf operatőr, az ez alatt kialakult bizalom szavatolja a játékfilmes újrajátszásoktól sem tartózkodó film természetességét, hitelét. Időközben a fókusz is változott: eredetileg buddy movie-nak indult, a másik főszereplő Manó lett volna, aki hiába 99 %-os látássérült, Ricsi navigátora akart lenni a raliversenyeken. Manó végül keveset szerepel a filmben, de Ricsi nem maradt egyedül: róla és apjáról, pontosabban apakomplexusáról is beszél a Drifter, s az apátlanság motívumában ér össze a vidéki szegénység személyes és politikai, szociális magára hagyatottsága.

Tititá
Tititá
A tititá, Almási Tamás remek dokumentumfilmje a Drifter párja. A borsodi romatelepen élő Antit felveszik a Snétberger Zenei Tehetség Központba, ám hiába tehetséges, rá kell jönnie: ahhoz, hogy megtanuljon gitározni, előbb tanulnia kell megtanulni. A tititá is kerüli a szociofilmes sztereotípiákat, és humorát, életkedvét karakteres és nyílt főszereplőjéből meríti. Almási remekül elkapott és roppant őszinte szituációkat pakol egymásra, a film ebből csatornázza kimeríthetetlen érzelemgazdagságát. Anti kibuggyanó örömét, mikor a segítőkész, de szigorúan szakmai Snétberger helyett egy végtelenségig kedves lány kezdi el őt oktatni – pengetéstechnika helyett a hiányzó alapokra. Vagy mikor rájön, hogy nem a játékával, hanem a hozzáállásával van a baj: egy tanóra után elmorzsolt „akurvaéletbe” sem összegezte még ennyire tömören egy diák kétségbeesését. (A filmről bővebben itt írtunk).

Ennél jóval kétségbeejtőbb képet fest a vidéki Magyarországról az Érpatak modell, és a magyar dokumentumfilmes szakma sem foghatja fel dicséretként, hogy ezt a fontos témát egy külföldi rendező, Benny Brunner dolgozta fel Keno Verseck német újságíró segítségével. A film középpontjában a Nyíregyházától 25 km-re fekvő falu polgármestere, Orosz Mihály Zoltán áll, aki legutóbb azzal szerepelt a médiában, hogy nyilvánosan felakasztatta két izraeli elnök bábuját. Érpatakon nincs ebben semmi szokatlan, hiszen ahogy az a filmből is kiderül, a faluban gyakoriak a magyarok mellett a Waffen-SS és a Wehrmacht elhunyt katonáiról szóló megemlékezések, a szélsőjobbos szervezetekkel karöltve rendezett felvonulások, és persze a polgármester cirádás kirohanásai a szabadkőműves összeesküvések ellen.

Érpatak modell
Érpatak modell
S bár gyakran abszurdba hajlik az, amit a vásznon látunk, az Érpatak modellen mégsem lehet nevetni. Elsősorban a falusiak hozzáállása miatt, akik közül bár sokan nem értenek egyet a polgármester akcióival, tíz éve mindig újraválasztják, mondván, ő legalább rendet tart Érpatakon. A rend éppenséggel Orosz Mihály Zoltán modelljének kulcsfogalma, amely kétféle típusra osztja az embereket: az „építőkre”, akik elősegítik, és a „rombolókra”, akik értelemszerűen akadályozzák a rend fenntartását. S hogy ki lesz építő és romboló, hogy melyik közmunkás végzi rendesen a munkáját és melyik nem, hogy melyik nyugdíjas kap az omladozó háza helyett újat, azt nem nehéz kitalálni, ki dönti el.

A készítők nem tettek semmi különöset, csak elmentek forgatni Érpatakra, és dokumentálták a falu mindennapjait. Nem elemeztek, pedig ha már ilyen megosztó témához nyúltak, értelmező kontextust is vázolhattak volna, elsősorban a külföldi nézők számára. A történések groteszk tragikomédiája azért így is önmagáért beszél. Nemcsak Orosz Mihály Zoltán magánszámai, hanem a két határőr összekacsintása, miután lemeszeltek egy fatolvajt („Örülni fog a főnök!”), vagy a közmunkások arcán a fáradt közöny, amivel azt sóhajtják, bármi jobb lenne, mint ez a végletes kiszolgáltatottság. A szimpatizánsokon az elvakult lojalitás, az ellenzőkön pedig a megtörtség látszik, és a beletörődés. Jobb nem lesz, mert segítség, felülvizsgálat nem érkezik. Túlélni az fog, aki lehajtja fejét, és építkezik.

A félsz érződik a Seb szereplőin is, igaz, rajtuk nem a radikalizálódó politikai miliő, hanem a gyerekkori traumák és a karjukba nyomott borotvapengék hagytak nyomot. Az HBO által gyártott dokumentumfilmben három nő mesél az önsebzésről – aki látta A zongoratanárnőt vagy A titkárnőt, az előtt nem teljesen ismeretlen a jelenség. Horror az, ami a kiskorukból felbugyog, ami egy-egy vágás mögött áll. Egyiküket az apja verte és erőszakolta esténként, az anyja pedig azt mondta, eltávolíttatja a daganatos megbetegedését, mikor szülni indult a kórházba. A másikat, a szintén nem várt gyereket a nagyszülőkhöz adták, ahol addig verték, míg vissza nem ütött.

Seb
Seb
Hamar kirajzolódik a minta: a vágás előtti, szinte öntudatlan állapot, a kontrollált önsebzés, majd a megkönnyebbülés. A vért szépnek látják, mert végre konkrét, megfogható oka van a fájdalmuknak. Végre rá tudnak mutatni – Nagy Dénes dokumentumfilmjében pedig végre beszélhetnek is róla. Érzékeny film a Seb, megrendít, mire lepereg az alig 50 perc, főleg a harmadik nő története. Abban már mélyebbre látunk az interjúalany életébe, tudjuk, hogy gyerekkorában nem tudott aludni a félelemtől, mert várta, mikor fekszik be mellé az apja, most pedig látjuk, ahogy gondoskodó anyaként viszi alvásklinikára fiát, vizsgálják meg, miért alszik felületesen.

S mégis, hiányérzet marad a film után, hiszen a sorsok annyira érdekesek, hogy elkelnének még az információk. Mi köze a fiú alvászavarának az anyáéhoz? Túlaggódja, vagy örökölt valamit netán? Vagy az anya a mai napig nem alszik jól, és ez ragadt át a fiára? És hogyan vált belőle jó anya azok után, hogy ilyen családban szocializálódott? Vajon ehhez elég pusztán a szeretet, és a fájdalom emléke? Talán jobb lett volna, ha három nő helyett csak egyről, maximum kettőről szól a film, abból is kiolvasható volna az összefüggés, és jobban is meg lehetett volna ismerni a mélyen sebzett, de mindent túlélő nőket.

Bármilyen érdekes történeteket is mesélnek benne, a Meleg férfiak, hideg diktatúrák is hiányérzetet kelt. A film célkitűzése szerint azt mutatja be, milyen volt a Kádár-rendszerben melegnek lenni, hogy mintát kínáljon a fiataloknak, hogyan lehet egy radikalizálódó, homofób környezetben túlélni. Nem is kell jobb okot mondani arra, miért volt szükség erre a filmre, mint hogy a Médiatanács állítólag a témája miatt, „erkölcsi alapon” utasította el a projekt támogatását. Takács Mária dokumentumfilmje így külföldi támogatással és közösségi finanszírozással, szűkös büdzséből készült.

Ám az egészen amatőr technikai megoldásokra ez sem kínál mentséget. A film már-már pszichedelikus képsorokkal indít, amikben például Nádasdy Ádám feje megmássza egy bérház lépcsőjét a háttérvetítés segítségével, és bár később a javul a színvonal, a suta képi világ és az ügyetlen szerkesztés miatt továbbra is lehet bosszankodni. A másodoperatőrt hol a képbe, hol a tükörbe komponálják bele, az interjúalanyok arcáról a legérdekesebb pontokon vágnak el a pusztán bólogató riporterekre, s gyakran csak esetlegesen fűzik egymásba a szerteágazó témákat.

A film ugyanis óriásit vállal, és mindenről szólni akar: a Kádár-rendszer megfigyelési hálózatáról, az akkori ismerkedési és szórakozási lehetőségekről, a melegek társadalmi megítéléséről, a magyar transzvesztita művészet kezdetéről, a hazai melegmozgalmak kialakulásáról. A hét idősebb férfi beszámolóit három fiatal nézőpontjával ütközteti, akik kérdezgetik őket, és próbálják megérteni, miért látják a Kádár-korhoz képest „világos szabadságnak” azt a világot, amelyben kerítések közé szorítják és kővel dobálják a Pride-on felvonulókat, a homofóbiát pedig politikai szinten legitimálják. Ez a nyílt és őszinte érdeklődés a film hajtómotorja, a fiatalok ráadásul olyan lelkesek, hogy életre keltik a régi időket, eljátsszák az ismerkedést a korzón, díszletként újraépítik például a legendás Egyetem Presszót. De a kreatív dokumentumfilm lehetőségeit is felemásan használják, néhol feleslegesen tolakodnak előtérbe a fiatal szereplők, elvonják a figyelmet a beszámolóktól, máskor viszont intim hangulatot teremtenek a nosztalgia felerősítésével.

Az interjúalanyok egytől egyig érdekesek, beszámolnak róla, milyen sokáig tartott az eszmélésük egy olyan világban, ahol a homoszexualitás még annyira sem volt szem előtt, mint manapság, hogyan próbáltak igazodni a konform életvitelhez, és hogyan vetették azt le magukról. Nádasdy Ádám remek anekdotákat mesél arról, hogyan trükközött a szexszel házasságában, vagy hogyan próbált először belopózni amolyan én-itt-sem-vagyok stílusban az Egyetem Presszóba, hogy aztán az ajtóban, „Ádám, hát már te is buzi vagy?” felkiáltással szúrja ki egy nőismerőse. Ám jó lett volna, ha a változatos, de töredékes személyes történeteket a készítők saját kutatásaikkal egészítik ki, hogy arról is több derüljön ki, hogyan működött maga a rendszer, milyen jelentések készültek, hogyan zsarolták a melegségükkel az embereket, ha egyáltalán.

A Meleg férfiak, hideg diktatúrák nem elég következetes abban, hogy kihez szól, hiszen egyszer elveszik az – egyébként izgalmas – részletkérdésekben, amikor például azt feszegeti, miért a másságot hangsúlyozták a Mások újság címében, máskor pedig csak érintőlegesen foglalkozik olyan alaposabb kifejtést érdemlő témákkal, mint a transzvesztita előadóművészet vagy a Pride-felvonulások. Párfilmjénél, a leszbikusok kádár-kori életét feldolgozó Eltitkolt éveknél ambiciózusabb, de egyenetlenebb színvonalú film a Meleg férfiak, hideg diktatúrák, melynek horderejét a színes élettörténeteket megőrző interjúk adják – ezért is szerencsés, hogy nemrég további beszélgetésekkel kiegészítve, könyvformában is megjelent.

Szerző: Soós Tamás