Robert Schumann a-moll szonátájának (WoO 2) történetébe maga Várjon Dénes avatta be a közönséget, nem is ok nélkül. A zenében ugyanis jól fellelhető az a stílus, mely majdnem arra ösztönözte Clarát és Brahmsot, hogy tűzre vessék e művet. Az 1853-as alkotás valóban merőben más, mint a jellegzetes schumanni stílus, de még ha tényleg a kezdődő skizofrénia jeleit viseli is magán a kotta, ahogy Clara sejtette, vitathatatlanul értékes. Veronika Eberle nagy átéléssel tolmácsolta a művet Várjon Dénes kíséretével, s a scherzóban és a finaléban tapasztalt apró csúszásoktól eltekintve végig intenzív és pontos maradt játékuk. Az ilyen zenéhez szinte pokolra kell menni, a duó egyszerre féktelen és mégis kontrollált előadása magasra tette a mércét.

 

Louise Pellerin méltán tarthatjuk számon a világ legjobb oboistái között, ám ezúttal ázsiójához képest súlytalanabb műveket hallottunk tőle (igaz, vasárnap színpadra lép még). Ha gonosz akarok lenni, afféle best of Mozartnak nevezném az elhangzott művek szerény csokrát. Először Zaide című operájának híres, Ruhe Sanft, Mein Holdes Leben kezdetű áriáját játszotta, melyet valóban remek dallamvezetéssel szólaltatott meg Simon Izabella zongorakíséretével. A következő slágerdarabban, az Ave verum corpusban azonban – iskolás hiba – a levegővételek sem kerültek mindig jó helyre, ennélfogva a dallamtagolás is meg-megbotlott. A Varázsfuvola Éj királynőjének áriája azonban megmutathatta a művésznő virtuozitását, mondanom sem kell, hogy a koloratúr szopránok magas hangtartománya az oboának talán még nagyobb kihívás, de Pellerin a legtisztábban és imponáló dinamikával szólaltatta meg ezeket a hangjegyeket is.

 

A koncert első felét Schumann kürtre, két csellóra és két zongorára írt Andante és variációk (op. 46.) című darabja zárta, parádés felállásban. A két zongoránál Várjon és Simon Izabella, csellót az irigylésre méltó karriert futó Claudio Bohórquez és Várdai István fogott kézbe, kürtöt szintén nem elhanyagolható név, Radovan Vlatković. Már maga a darab hangszerelése is érdekes, amellett igazi gioco delle coppie a mű: a két páros hangszer gyakran változtatás nélkül ad át egymásnak motívumokat. Érdemes megfigyelni a két csellista eltérő játékmódját: míg Bohórquez az egyes hangokra helyezi a hangsúlyt egy-egy zenei mondatban, addig Várdai nagyobb íveket fog egybe és kissé lendületesebb. A mű jellegzetes – túlzással zenekari érzetűnek mondható – hangzását a kürt adja, Vlatković pedig stabil pontot jelent a többi zenész számára, kiválóan szegmentálja az Andante főtémát, nem beszélve arról a rendkívül finoman formált – leginkább romantikus vadászmotívumnak nevezhető dallamról, mely a középső szakaszt nyitja.

 

Ludwig van Beethoven két grandiózus műve fogta közre Webern egy korai darabját a második részben. Beethoven Nagy fúgáját ezúttal a szerző kétkezes átiratában hallottuk, Várjon Dénes és Simon Izabella interpretációja azonban kevéssé volt átütő erejű, több helyen is pontatlanságok tarkították, egyszersmind az átgondoltság hiányának érzetét keltette. Persze az előadás jó momentumairól nem feledkezhetek meg, melyek legfőképp az expresszívebb forte részeknél történtek meg, ahol a zongora hangzása igazán érvényesülni tudott az eredetileg vonóskvartettre írt műben.

 

A Casals Vonósnégyes egy ritkán hallható és egy jól ismert darabbal lépett színpadra. Anton Webern mindössze huszonkét évesen, 1905-ben egy, az osztrák alföldre tett stopptúra alkalmával írta opus posthumus Lassú tételét, mely egy vonósnégyes része lett volna, és tudósít a fiatalember zeneszerzői rátermettségéről. A Casals Kvartett pedig meleg hangzással, szépen ívelő dallamokkal szólaltatta meg a művet, kiemelve annak édessége mellett izgalmas kompozíciós mélységét. A Lassú tétel hagyományosabb hangú kromatikus ugyan, de már magán viseli a Liszt, Wagner és Mahler által kitágított tonalitás hatását, és ennek köszönhetően korántsem törpült el a rákövetkező kompozícióóriás mellett.

 

A koncertet ugyanis Beethoven utolsó vonósnégyese, az op. 135-ös F-dúr zárta, melynek történetét Milan Kundera ízekre szedte már slágerregényében: ez az a bizonyos anekdota az ’Es muss sein!’ felkiáltással. Habár az első, Allegretto tétel némileg fokozottabb expresszivitását hiányoltam, a negyedik tételben pedig az első hegedű gikszerei miatt panaszkodhatok, a Casals Vonósnégyes végig magas színvonalon játszott – kiemelném a brácsa (Jonathan Brown) plasztikus és finom játékát. Az élénk scherzo után szinte áhítatos hangot ütöttek meg a lassú tételben, hogy aztán annál intenzívebben, különös bravúrossággal vezessék a művet a fináléig a záró szakaszban.