Az Éhezők Viadala – A kiválasztott II. rész
2015.11.18.

Azért nem így kellene véget érnie: itt Az éhezők viadala befejező része, és végül is egy izgalmas film, csak az elejét és a végét tudnám feledni. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Nem így kellene befejeződnie, mert anno nem így kezdődött: az ember azt hitte, végre van egy komoly könyv- és filmsorozat, ami a kamaszokat veszi célba, és nem arról mesél nekik, miként szül gyereket egy nő és egy vámpír. Suzanne Collins ügyes tanítvány volt: olvasta Golding és Orwell összes művét, és megtanulta, hogyan teremtsen egy olyan világot, amely mindenki számára fogyasztható, az antiutópiát felülírja a kaland és a szerelem, de aki valami másra vágyik, az sem panaszkodhat. Lehetett olvasni a matematikaórák homályában, a pad alatt, hogyan lesz eszköz egy lányból, és hogyan lesz eszköz egy társadalomból, amely közben azt hiszi, hogy egyszerű néző, aki azt figyeli, hogyan ölik egymást a kamaszok. Tiniutópiát írt Suzanne Collins, amit még mindig jobb olvasni, mint egy varázspálcával rohangáló srác hétköznapjairól szóló sztorit.

Csak Az éhezők viadala filmfeldolgozásai valahogy mindig beváltatlan ígéretek maradtak; kalandfilmek, amikből pont az hiányzott, amiért érdemes moziba járni: a bátorság, hogy nem csupán a trombita hangja van, meg az ágyúdörej, hanem valamit gondol is a rendező. Persze, valamit tényleg gondolt, ugyanis a könyvek univerzumát nem lehetett letagadni, de éppen ez az utópisztikus világ veszett el az íjak és a poszáták tengerében. A versenyek résztvevői öltek, a házak összedőltek, és a néző még izgulni is tudott a rebellis lány sorsáért, bár az nem egészen világos, Jennifer Lawrence ezt hogyan érte el. Majd a következő más lesz, az talán nem ugyanerre a sémára fog épülni, nyugtatta magát az ember. Csak teljesen feleslegesen, mert sem a Futótűz, sem A kiválasztott első része nem lett más: egy óra fecsegést követett egy óra akció, és aki egy részt látott, az nagyjából mindent látott. És ami a tavalyi próbálkozás volt, az nagyjából egyenlő egy átveréssel. Vagyis dehogy átverés ez, mert legalább figyelmeztet, hogy a filmezés elsősorban biznisz, és hogy amiből pénzt lehet csinálni, abból Hollywood pénzt csinál. A kiválasztottból pedig lehetett pénzt csinálni, két filmben elmondani egy olyan történetet, amire egy is sok, és a rajongókat most visszahívni a mozikba, hogy tessék szépen megnézni a befejezést.

Ami egyébként jobb, mint a tavalyi rész, a szinte teljesen értelmetlen ködevés, amikor csak az látszott, nagyon erőlködnek, hogy sikerüljön valamiféle tartalommal kitölteni a játékidőt. Nem igazán ment, így maradtak az elnyújtott jelenetek, és a felkészülés, hogy nem kell elkeseredni, majd a befejező rész jobb lesz. Bár utóbbi is úgy kezdődik, ahogy semelyik filmnek sem volna szabad: arcátlanul mondja a néző képébe, hogy nem más ez, mint egyszerű folytatás, olyan, mintha egy telenovella egyik epizódját követné a következő. Valahol ráadásul nagyon hasonlít az első néhány perc egy telenovellához, megindítónak gondolt jelenetek, amik idegesítőek, mert tavaly már láttuk őket. Megint azt látni, hogy a film jelentős része egyszerű felvezetés, a lényegi rész nagyjából negyvenöt perc. Addig leginkább arról van szó, amiről az eddigi három részben is: hogyan öljék meg a zsarnokot?

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Francis Lawrence, a rendező azért tudja, hogyan kell fokozni a hangulatot, a film felénél induló akciószekvencia olyan, hogy a nézőnek leesik az álla, és még az sem érdekli, hogy mindez csak látvány, számítógépes technika, még véletlenül sem érzelmekkel teli forradalom. Abban jó A kiválasztott befejező része, amiben a legtöbb film is, amihez manapság már nem kell nagy tehetség: városok dőlnek össze a vásznon, mutánsok jönnek felénk, mert persze, hogy ott a 3D.

Abban viszont nem igazán jó, amiben újat mutathatna, elmondhatná, ilyen egy diktatúra sorsa. Bátortalan az egész, pontosan úgy, ahogy az eddigi részek is azok voltak, úgy tűnik, fontosabb a szerelmi szál, és az egymás szemébe nézés, mint a valódi gondolat. Nem lepődik meg az ember, hogy megint nem ütköztetik Katniss és Snow karakterét, a lány a lázadó, aki jó, az elnök a zsarnok, aki rossz, fogadjuk el.

Nem olyan könnyű, mert Donald Sutherland szájába ismételten olyan mondatokat adtak, hogy azt érzeni, ő valami egészen más filmben játszik, és nem egy elnyomót. Jennifer Lawrence játéka pedig mintha mostanra forrta volna ki magát, ami kissé lassú tempó, tekintve, hogy az első részt 2012-ben mutatták be. Most mindenesetre már megfelelő mértékben adagolja kirohanásait, és csak akkor vesz erőt rajta az enerváltság, amikor annak oka is van. De a néző mégiscsak szegény Philip Seymour Hoffmant csodálja, aki már a nézésével meg a járásával lejátszik mindenkit a vászonról. Amikor felolvassák karakterének búcsúlevelét, nincs mit tenni, a legkeményebb szív is elérzékenyül.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Nézzük ezt az immár kalandfilmbe csúszott antiutópiát, és akkor a vége felé hirtelen megváltozik minden, eljutunk oda, ahová már az első részben el kellett volna. Okosan és könnyedén beszél a film arról a világról, ahol vagyunk, és az ember kezdi felfogni, hogy a csatát megnyerheti a hős, de a háborút nem, a veszteségek csak gyűlnek, hiába szól elsősorban kamaszoknak a film. Hiszen pontosan az lényeg, hogy nem a valót mondja Az éhezők viadala, hanem annak égi mását, de nem nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol show lesz a valóságból, valóság lesz a show-ból. Aztán demokráciát kellene csinálni, csak így, egyszerűen, egyik pillanatról a másikra, de ahhoz meg senkinek sincs kedve, a régi rend kényelmesebb. Nincs megoldás, nincs egyértelmű válasz, és talán jól is van ez így.

Az viszont nincs jól, hogy ezeket a remek pillanatokat követi egy olyan lezárás, amire nehéz szavakat találni, mert nem patetikus, hanem egyenesen giccses, és ott vagyunk, ahonnan elindultunk: kihagyott ziccerek, és a nagy lehetőség, hogy lesz ez még jobb is. Már nem lesz, de ami azt illeti, nem is szórakoztunk olyan rosszul négy éven keresztül.
 
Szerző: Gera Márton