 Simply English |
Andy Rouse, Babarci Bulcsú és Zajzon Tamás, állításuk szerint, mindent játszik és énekel, a XIII. századtól kezdve napjainkig, ami angol. Az együttes tízéves jubileumára született az a válogatás, amely Shakespeare dalokat köt csokorba. A Shakespeare dalok című est keretében elhangzó dalok részint a darabokban szereplő énekek, részint pedig olyan zeneművek, melyek alapul szolgáltak a darabokban felhangzó betétekhez, hiszen Shakespeare nemcsak szövegei esetében, de a zenénél is szívesen merített más forrásokból. Bár a legtöbb dal a XVI. századból származik, akad köztük olyan is, melyet csak jóval az Erzsébet-kor után zenésítettek meg, sőt olyanra is bukkanhatunk, melynek dallamát ugyan ma is dúdolgatják az angolszász országokban, de már elfeledték, honnan való. Az ismeretterjesztés, mint a koncert során kiderült, számunkra sem elhanyagolható, a jelen sorok írójának Shakespeare-képét legalábbis árnyalta.
 Simply English |
Jago Canakins című dalának, mely annál a résznél csendül fel, amikor leitatja Cassiót, ma használatos zenéjét 1686-ban írta egy bizonyos Playford nevű zeneszerző. A Willow song szintén az Othellóban hangzik fel, Desdemona dalolja. A művet Shakespeare állítólag az utcáról csente, s eredetileg nem is nő, hanem férfi énekelte, aki hűtlen szeretője miatt panaszkodott. Shakespeare maga írta viszont a Chappel által hangszerelt He That Has and a Little Tiny Wit című dalt, amelynek variánsa egyaránt felbukkan a Lear királyban és a Vízkeresztben. Ismeretlen szerzőktől származik Sir Eglamour dala a Két veronai nemesben, amely azt meséli el, hogy Eglamour lovag hogyan győzi le elébb a sárkányt, majd önmagát, amikor ünneplésképpen beül italozni a kocsmába. To Anthea címmel Herrick versét zenésítette meg Rouse az 1600-as évek közepén. A dal nemcsak azért keltette fel a kortársak érdeklődését, mert a szabados szerelemről szól, hanem azért is, mert bizonyos kifejezések átértelmezésével a vallási viszálykodásra is alkalmazható volt.
A The Frog and the Mouse című dalnak történelmi gyökerei vannak. 1579-ben, amikor Erzsébet királynő Párizsban kellemesen töltötte idejét Alençon hercegével, a derék londoni nép – lévén hogy nem akart franciát a királyi trónra – egyre rosszabb néven vette a mélyülő barátságot, ezért útjára bocsátották a gúnyos dalocskát az egér hölgy és a béka úr nevetséges szerelméről, amely nem teljesedhet ki, mert a cica mindkettőt bekapja. A legenda szerint a píárfogás bevált: Erzsébet Párizsban hagyta a franciáját.
 Simply English |
A Hamletben Ophelia énekli azt a dalt, melynek eredetije a Tomorrow it is St. Valentine’s Day címet viseli, s amelyben egy leány panaszkodik, hogy kedvese az ígéretét, hogy elveszi feleségül, mégsem akarja beváltani. A panaszra a fiú azzal válaszol, hogy bár csakugyan szándékában állt a házasság, ám mivel az éjjel már megkapta a lánytól, amit akart, dőreség lenne belemennie az esküvőbe. Az angol zenészek a publikumot is megénekeltetik a Rose, Rose, Rose, Rose kezdősorú kánonnal, végül zárásként felcsendül az V. Henrikben szereplő dalocska, melynek két változata is ismert. Cinnamon and Ginger címen a forralt sör készítésének és orrpirosító hatásainak rejtelmeibe avat be, míg az Of All The Birds állatseregletről tudósít.
A kissé kurtán véget érő koncertecske enyhén műkedvelő benyomást kelt. Andy Rouse a dalok közt mond pár szót az eredetükről, majd az egyenpólójukon piros angol keresztet viselő trió belevág a zeneműbe, ám az előadásmód mindvégig kissé enervált marad. Bár Rouse éneke, valamint a hangszerek, a gitár, furulya, mandolin és csörgő megszólaltatása nem sok kívánnivalót hagy maga után, a dalok mégsem válnak izgalmassá, s legfőképpen hiányzik mögülük a reneszánsz öröm, a kicsattanó jókedv és életerő. Kellemes hangzású, tiszta dallamvilágot követhetünk, amelynek vezérmotívuma általában a csengő énekhangon alapul, de a megszólalás sok esetben lagymatag, hiányzik a beleélés, a zene közvetítése, mintha nem is koncerten lennénk, hanem karácsony esti, barátian lötyögő összejövetelen.
És hiányzik Shakespeare kétértelműsége, kaján érzékenysége is. Ophelia dala például sokkalta fájdalmasabban szólhatna, de az együttes elvicceli, amikor mórikálja magát a hangszereivel. Talán ez a félreértés lehet az oka, de az ember azt érzi, hogy a felcsendülő dalok csak a felszínt kapargatják, mintha Shakespeare-ből csak a XIX. századi értelmezések mesés világát látnák, csak viccelődnek, és nem valódi érzelmeket tárnak fel.
A koncertnek mégsem ez, hanem a helyszínválasztás adja a kegyelemdöfést. A Gyulai Várszínház Kamaratermének ’művházi’ atmoszférája megöli a dalokat, melyek szabad levegőért, utcáért, várfalért vagy füves csatornapartért, de mindenképpen egy sokkal autentikusabb környezetért kiáltanak. S talán ott az előadók is jobban ráéreznének a Shakespeare-dalok ízére.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008