Sol Gabetta és az Orchestre de Paris
2015.11.15.

Ha francia zenekarról írva a laza az elsődleges pozitív jelző, ami eszembe jut, könnyen meglepődhet a gyanútlan olvasó a fenti, szinte oximoronnak ható fordulaton, de az Orchestre de Paris koncertje hamar szertefoszlatott minden effajta előítéletet. TÓTH ENDRE ÍRÁSA.

Az ismert és jelentős nemzeti filharmonikus zenekarokhoz viszonyítva nem is annyira nagy múltú (48 éves), de annál illusztrisabb vezető karmesterekkel és zeneigazgatókkal büszkélkedő párizsi együttes, az Orchestre de Paris november 6-án, pénteken adott koncertet a Müpában, jelenlegi első karmesterük, Paavo Järvi vezényletével.

Sol Gabetta
Sol Gabetta

Az észt-amerikai karmester stílusosan észt zeneszerzővel, az idén nyolcvan esztendős Arvo Pärttel nyitotta a hangversenyt, ráadásul a Silhouette című, 2009-ben vonósokra és ütőkre komponált művel, melyet a mester a dirigens és a zenekar felkérésére írt „Hommage à Gustave Eiffel” alcímmel. A nagyjából hét-nyolc perces mű az általam eddig ismert Pärt-műveknél jóval töredezettebb, kevésbé koherens struktúrát mutat, és valahogy azt az áhitatosságot sem éreztem, ami legtöbb művében jelen van. Viszont annál érdekesebb volt a darab második felében feltűnő, szinte mahleri hangzást hozó dallam, amelynek megformálása kifejezetten élővé tette a zenekar előadását. A darabot egyébként hosszú legato-ívek szőtték át a Pärtre jellemző állandóság érzetét keltve, amihez gyakori pizzicatók szolgáltatták a kontrasztot. Míg a hosszú ívek telten, szép színekkel szóltak, addig a pizzicatók helyenként hagytak némi kívánnivalót maguk után precizitás tekintetében.

Saint-Saëns I. gordonkaversenyét Rahmanyinov és Sosztakovics is a hangszer versenymű-irodalmának egyik legnagyobbjaként emlegette, ennek ellenére a hazai pódiumokon ritkán hangzik el a remekbe szabott darab, amelyben a szólót most a fiatal argentin csellista, Sol Gabetta játszotta. Igazán megkapott az előadás áttetszősége és letisztultsága, egészében véve csak hangerőből kívántam volna többet, azt is főleg a szólistától, de talán egy ilyen apparátus lehet a leginkább problematikus a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hangvetőjének beállításakor. Líra és dráma egyaránt érvényre jutott Gabetta koncentrált, de szenvedélyes játékában, a frázisoknak iránya volt, a művésznő szépen, ízlésesen formálta a három részt ugyan elkülönítő, de attacca egybekomponált késő romantikus mű passzázsait, s ebben a zenekar és a karmester kiváló partnernek bizonyult, állandó jelenlétükkel és a kommunikáció intenzitásával. A megannyi szín és karakter megmutatása mellett azonban mintha a nagyforma összefogására már nem jutott volna elég figyelem. A ráadás, Fauré rezignált Elégiája az igen lassú tempóra vonatkozó előadói utasítás (Molto adagio) ellenére is lélegzett, élt. Az édes-bús, kontemplatív zeneműnek mindössze a záróakkordjába rondított bele a színfalak mögött már a Boszorkányszombat nehezebb állásait próbáló fagottos terembe beszűrődő hangjai.

Paavo Järvi
Paavo Järvi 

A szünet után Berlioz Fantasztikus szimfóniájának gomolygó, ködös bevezetője szinte impresszionista benyomásokat keltett, a főtéma öltött először konkrét alakot. A Bál keringőjénél az együttjáték terén időnként rezgett a léc, a harmadik tétel (Jelenet a mezőn) természeti képének pasztorális hangját a fafúvósok hajlékony, szinte improvizatívnak ható felelgetése mélyítette el. Hogy képzavarral éljünk, a Menetelés a vesztőhelyre című tétel feszes ritmusa és a dinamikai fokozás révén sikerült a legélettelibbre, a Boszorkányszombat pedig főleg színgazdagságával fogta meg a hallgatóságot, amelyben különösen a rézfúvósok precíz, homogén hangzása hagyhatott szép emlékeket.

Ha már előítéletekről szóltunk az elején: annak ellenére, hogy Paavo Järvit első ránézésre merev figurának gondolnánk – kiállásában van valami komornyikszerű –, amellett, hogy precízen, de érzékenyen taktírozott és mutatta a belépéseket, a zene humorát és különböző gesztusait is kiválóan érzékeltette. A műsor gerincén kívül mindez a ráadásokban még inkább megmutatkozott, hiszen mind Bizet Gyermekjátékok szvitjének galopp-fináléja, mind Berlioz Rákóczi-indulója, a már említett lazaság okozta kisebb pontatlanságok ellenére is, az Orchestre de Paris koncertjének elevenségét és spontaneitását fokozta. Talán ezt nevezzük örömzenélésnek...
Szerző: Tóth Endre
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2015. november 6.