Eisenstein Mexikóban
2015.11.12.

Greenaway nagy fába vágta a fejszéjét, amikor példaképe, Eisenstein életének egy szakaszát dolgozta fel. A film viszont méltó a médium egyik legnagyobb pionírjához, és a Greenaway-rajongók is kedvelni fogják. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.

Peter Greenaway le sem tagadhatná, hogy épp Eisenstein a kedvence. A szovjet montázsiskola leghíresebb rendezője nem történetmesélésben volt erős, hanem vizualitásban. Képekkel és vágással mesélt. A brit művészfilmes már a mozi halálát hirdeti, ennek tükrében könnyebb megérteni, miért idézi meg Eisenstein szellemiségét. 

A mozgókép a némafilmkorszakban egyedi nyelvvel és költőiséggel rendelkezett, ma viszont rengeteg sikeres mozi nem több, mint próza vagy színház fantáziátlan, szolgai átkonvertálása. Sok elismert, művészmozikban vetített filmdráma alig nyújt többet egy színházi közvetítésnél. A mesélés átvette a hatalmat, és mindent üt: egy jó sztori több pénzt hoz, mint egy audiovizuálisan kreatív film, még akkor is, ha a történet regényként vagy színdarabként működött olajozottan.

Greenaway már a film nyitányában rekonstruálja Eisenstein experimentális, formalista stílusát. Fekete-fehér és színes film ötvözésével játszadozik, osztott képmezőt használ, sőt a zene ritmusára vág. Szerinte Eisenstein zsenije főleg a vágásban rejlett, és ő is találékonyan, látványosan szerkeszti a tőle megszokott festői vizuális orgiát. A film Eisenstein-biopic, az alany stílusában elkészítve, de közben példás szerzői film is a brit direktortól. Greenaway csak egy szakaszt ragadott ki idolja életéből, amiben egy önmagában is működő és kerek történetet mesél el.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A film a szovjet rendező kudarcba fulladt mexikói forgatásáról szól, és a jellemfejlődés áll a középpontjában. „Az Október filmem alcíme az volt, hogy Tíz nap, ami megrázta a világot, ez pedig tíz olyan nap volt, ami megrázta Eisensteint” - tolmácsolja Greenaway bálványa beszámolóját Guanajuatóban töltött látogatásáról. Szerinte Eisenstein korai és késői filmjei között markáns a különbség, amit ő - a szovjet direktor életének szenvedélyes kutatójaként - nyilatkozataiban azzal magyarázott, hogy a rendező a két pályaszakasz közben világot látott, és Mexikó örökre megváltoztatta. A film bemutatja, ahogy a disztópikus Szovjetunióhoz szokott Eisenstein találkozik a mexikói őskultúrával, benne a helyi halálkultusszal. Thanatosz mellett Erószt is megismerte itt: krisztusi korban járt, viszont minimális szexuális tapasztalata volt, de csak amíg nem találkozott guanajuatói házigazdájával. A szovjetek homofóbiájától megszabadulva Mexikóban többé nem kellett elfojtania szexualitását, élményei hatására megkésett felnőtté váláson, érzelmi ébredésen ment keresztül.

Az Eisenstein Mexikóban queer románcként és erotikus filmként is van olyan merész és hatásos, hogy méltó legyen a biopic alanyához, aki sokatmondóan a „filmökölben” határozta meg ars poeticáját. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az oroszoknál már a forgatókönyv kiverte a biztosítékot. Greenaway orosz koprodukcióban, orosz színésszel a főszerepben álmodta meg a filmet. Oroszországban a zsidó származású, Lettországban cseperedett Eisenstein nemzeti hősnek számít, az oroszok viszont - összhangban homofób törvényeikkel - nem kértek a direktor szexualitására kihegyezett projektből. Végül egy finn színész játszotta el a címszereplőt. Elmer Bäck lubickol a folyton bohóckodó Eisenstein szerepében, és az odaadását sem lehet hiányolni. Mindent bevállal: taknya-nyála egybefolyik, sugárban hány és fosik.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Greenaway idolja iránti rajongásából viszont hibák is fakadnak. Ahogy a főhős szexualitása felfedezésével mimózalélekből bohémmé válik, az ma már tinivígjátéki klisének számít. Ha a film főhőse nem Eisenstein lenne, senkit nem érdekelne. A szovjet direktor személyisége ráadásul alig különbözik az összes többi zsenitől, akikről a korábbi életrajzi filmek szólnak. A film túl dokumentarista ahhoz, hogy zsánerdarabként is olajozottan működjön. Greenaway bevallása szerint eleinte dokumentumfilmet akart készíteni, ami meg is látszik szőrszálhasogatóan valósághű moziján. Arra használja az osztott képmezőt, hogy rekonstrukcióit összehasonlítsa a kordokumentumokkal. Így dicsekszik azzal, hogy milyen pontossággal választotta ki a színészeket. Ha már úgyis játékfilmet készített, akkor miért nem szakadt el jobban a trivialitásoktól és írt egy univerzálisabb történetet?

Az életrajzot csak részben tudta szervesíteni alanya stílusával. Ezt a történetet el lehetett volna mesélni hagyományos képi világgal is. A cselekmény alig indokolja a formát, ami így súlytalan kísérletezésbe fullad. Eisenstein művészete márpedig távol állt az öncélúságtól, olyannyira, hogy szovjet propaganda volt. Szexuális ébredését érdemes lett volna az ő művészi stílusában megmutatni, Greenaway viszont éppen akkor nem veti be a mester montázstechnikáját, amikor kellene. Főleg a film nyitányában kísérletezik, amikor a történet még be sem indult, később pedig egyre inkább a saját szerzői kézjegyét tolja előtérbe. Míg bálványa képekkel mesélt, Greenaway önnön posztmodernista stílusát járatja csúcsra. A film műfaji és drámai történetet mesél, van benne hangalámondásos narráció, rengeteg dialóg és monológ. Igaz, hogy Eisenstein a valóságban is ilyen szószátyár volt, de ezt nem csak úgy lehet érzékeltetni, hogy a karakter végig szövegel a filmben. A brit rendező bemutathatta volna azt is, hogyan hatott a szexuális ébredés Eisenstein művészetére, de a szovjet direktort alig látjuk munka közben.

Eisenstein művészetéről keveset tudunk meg a filmből. Ha pedig Greenaway közismertnek vélte példaképe életrajzát és munkásságát, akkor miért anekdotázik annyit és dobálózik a zsenik neveivel, akikkel alanya találkozott? Arról nem is beszélve, hogy Eisenstein művészetének és szexualitásának kapcsolata ma már filmtörténeti közhelynek és a szerzői elméletek legelavultabb formájának számít. Kevés hiányzott egy remekműhöz, de talán még nincs vége a történetnek: Greenaway folytatást tervez, és akkor ezt a filmjét is továbbgondolhatja.
 
Szerző: Csiger Ádám