A magyar HBO korábbi saját gyártású produkcióihoz, a Terápiához és a Társas játékhoz hasonlóan az Aranyélet is egy külföldi sorozaton alapul (a finn Helppo elämä címűn). A Dyga Zsombor és Mátyássy Áron rendezte széria bizonyítja is, amit a Terápia csak felvillantott: hogy egy remake is lehet értékes, ha profi módon adaptálják az ország viszonyaihoz. Az alkotók láthatóan nagyon fontosnak tartották, hogy a sorozat a mai magyar valóságról szóljon: a főhős, Miklósi Attila már a nyitójelenetben budapesti lakáskeresőket ver át, kihasználva az elszabadult árakat (amik talán már e sorok írásakor is magasabbak, mint a forgatókönyv fejlesztésekor). 

A Terápia csak közvetetten, egy-egy karaktertanulmányon keresztül mesélt a honi társadalmi problémákról, az Aranyélet viszont bűntörténetként jóval többet mutat meg az országból. Az alvilág ábrázolása eredendően egyfajta rögrealizmus, mivel a társadalom árnyoldala annak hibáiról és hiányosságairól árulkodik. A bűntörténet a kiköpött ellentéte a propagandának: a műfaj merész társadalomkritika megfogalmazására is alkalmas, ami nem is hiányzik olyan klasszikus gengszterfilmekből, mint amilyen a Sebhelyesarcú Oliver Stone tollából. A pszichoanalízis az átlagember lelki problémáival foglalkozik, a Terápia emiatt sosem lépte át a dráma határait, ezzel szemben a bűnfilmek törvényen kívüliekről szólnak. Az Aranyélet műfajisága sokkal izgalmasabb: olyan (al)zsánerek is dolgoznak benne, mint a krimi, a thriller, az akció- és a gengszterfilm.

A Terápia minden epizódja a pszichiáter főhős egy-egy munkaóráját fedte le, kamaradráma formátuma nem adott lehetőséget kísérletezésre, az Aranyéletben viszont látni például egyszerre profin és innovatívan fényképezett autós üldözést és tűzharcot. Miklósi Attila egy magát sikeres vállalkozónak kiadó piti szélhámos, aki rendszeresen szorongatott helyzetbe kerül, eddigi legsúlyosabb kalamajkájának okozója pedig egy ismeretlen rosszakaró, ami a krimi rejtélyét adja hozzá a thriller feszültségéhez. Az alkotók még a gengsztertörténetek stílusát is megidézik: az ifjabb Miklósi gengszterrapper karrierről álmodozik, dalokat ír és klipet forgat.

Ezek a műfaji narratívák és attrakciók a magyar realitásról festenek lehangoló képet. Miután Attila megelégeli a bűnözői életmódot és megpróbál jó útra térni, rá kell döbbennie, hogy nem csak ő csal és lop. Eszébe jut, hogy miért választotta annak idején ezt az életet. Lánya is erre jön rá: miután apja lelepleződik előtte, lelép otthonról, de aztán ráébred, hogy mások sem sokkal erkölcsösebbek. Az is rögrealista gesztus, hogy a sorozat egy budai villa falai mögött adósságot és romlottságot ábrázol. „Minden rohad, ami fénylik” – találó a szlogen. Ebben a sorozatban a bűnözők élete pont az ellentéte annak a glamúrnak, amit a felszínesebb gengszter műfajú alkotások közvetítenek, legyen szó rapzenéről vagy mozifilmről. Nem győztesek, csak annak látszani akaró lúzerek, akik épp a bűnözői élet árnyoldalát tapasztalják meg.

A sorozatnak nem csak a világképe realista, de a karakterrajza is, a figurák hangszerelésében és jellemfejlődésében pedig már ügyes dramaturgiai megfontolások is tetten érthetőek. Attilánál az első részben telik be a pohár, de amikor megpróbál kiszállni, nem csak saját démonaival kell megküzdenie. A legnagyobb ellenállást felesége tanúsítja, aki a tökéletes ellentéte. A férfi keményen dolgozó feketemunkás, a nő viszont felszínes, cinikus sznob, aki gátlások nélkül törtet a felső tízezerbe. A nő a férje személyiségének sötét oldalát testesíti meg, lányuk viszont az erényeit. Az ő cselekményszála a felnőtté válásról szól: először szüleiből ábrándul ki, aztán másokból is. A fiú pedig mintha apja ifjúkori verziója lenne, aki tisztában van vele, hogy „mindenki ügyeskedik”. Amikor az apa megpróbál kiszállni, ő épp beszállna. A sorozat fő műfaja a bűnfilm mellett a családi dráma, főhőse pedig a családszerető apa. Aki tévúton járt, amikor mindent odadobott az idilli családi életért, mivel szemernyi hálát sem kap önfeláldozásáért, helyette csak korrumpálta szeretteit. A családi bűndráma pedig izgalmas kombináció: a főhősöknek egy-egy családtagjukért kell aggódniuk, ami nagyot dob a velük azonosuló néző izgalmain és feszültségén.

Az Aranyélet nem csak profin van megírva, de a színészi játék, a szereplőválogatás és a képi világ is első osztályú. A színészgárda legjobbjai Ónodi Eszter és a fiatal Olasz Renátó az anya-fiú páros szerepében. Mindketten olyan karaktereket alakítanak, akiket nehéz kedvelni. Ónodi Lady Macbeth-szerű femme fatale, Olasz pedig már-már a Trónok harca Geoffrey Baratheonjához mérhetően utálatos a sorozatban, viszont a karakterek esendő oldalát is ugyanolyan hitelesen ábrázolják, ezzel tragikus figurákká változtatják a két antihőst. Látszik, hogy az HBO semmin nem spórolt: a sorozat vizualitása még hivalkodóbb is a kelleténél, ami viszont üdítő változatosság a hazai színtéren, ahol még a relatíve nagy büdzséjű filmek is úgy néznek ki, mintha fillérekből készültek volna (Veszettek). A magyar HBO jó úton jár, bár persze van még hova fejlődniük.

A sorozat ugyanis lehetne eredetibb, merészebb is. Biztonságos, alaposan kikísérletezett koncepcióra épül: ilyen família volt a Maffiózókban, sőt legutóbb a román HBO gyártotta Árnyakban is, ami egy ausztrál sorozat remake-je, de az eredmény sokban hasonlít az Aranyéletre. A forgatókönyvnek is van egy-két gyenge pontja: a főhős színeváltozását egy tipikus és szappanoperás sorozatnyitány indítja be (az apja halála), néhány bonyodalom pedig túl könnyen oldódik meg. Az Aranyélet viszont hiteles szituációra és azonosulásra alkalmas karakterekre épül, így még akár fejlődhet is az évadok múlásával.