Anyám és más futóbolondok a családból
2015.11.04.

Fekete Ibolya családi tablójának szeretnivaló bolondjai a huszadik század Magyarországán futnak végig, Trianontól az ezredfordulóig. BÉKÉS BÁLINT ÍRÁSA.


Így jöttem - szólt egykor Jancsó Miklós egy magyar és egy szovjet kiskatona baráti-bajtársias kapcsolatát elregélő filmje, s e cím azóta szállóigévé és valóságos alzsánerré, de legalábbis irányadó tematikává lett a magyar filmben. A pályakezdő direktor (Szabó Istvántól Reisz Gáborig) többnyire első munkái közt előáll személyes motívumainak (Apa), szűkebb pátriájának (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan) vászonra komponálásával - ez persze az életkor okán általában afféle mentőövként funkcionál, mint evidensen kézhez álló életanyag.

Fekete Ibolya fordított sorrendben, hatvan fölött jutott el a maga "így jöttünk"-jéhez. A nyolcvanas években Simó Sándor Matuska Szilveszter-portréja (Viadukt) és Szomjas György édes-keserű külvárosi látképei forgatókönyvét jegyzi, majd a falomláskor - talán a külvilág buzgása hívogatóbb a kiötölt sztoriknál - dokumentfilmezni kezd. Dokumentarista múltjából merítő Bolse Vita című első egészestése három - részben önmagukat alakító - naiv-léha oroszt vezet végig a kilencvenes évek épp csak szabaddá vált Budapestjén, a Chico pedig a bolíviai-magyar-katolikus-zsidó forradalom-exportőr, Eduardo Rózsa Flores életét adaptálja megrendezett jelenetek, híradószekvenciák és önnarráció imponáló mixtúrájával. A maga kívülnézeti, kifacsart módján mindkettő a sokat lamentált rendszerváltás-film egy-egy példája: "az ilyenek vagyunk/lettünk"-et előbbi néhány exszovjet kalandor, utóbbi pedig egy multiidentitású életművész prizmáján át villantja fel.

Fekete Ibolya kintről befelé haladva most, harmadik filmjével jut el a személyes mitológiáig. Szabó István a címbe emelt és elérhetetlenné növesztett Apa tükrében szemlézte felnőni nem tudó hősét, Fekete pedig a - a Gerald Durrellre utaló, némileg erőltetett címmel is egyértelműsítve - afféle szeretetteljes leértékelésnek veti alá a "futóbolond" anyát, akinek nyomasztó hatása szintén nem ereszti a gyereket, ám a Szabó-filmmel szemben itt a fizikai jelenlét és az épségét vesztő tudat a leginkább terhes. Az Anyám és más futóbolondok a családból két idősíkon pereg: a jelen vonalát a járókerettel csoszogó, Alzheimerrel küzdő anya (a több mint száz esztendős Danuta Szaflarska) és az őt ápoló lányának (Básti Juli) kettőse adja, míg a múltban a századelőtől majdnem az ezredelőig követjük jól ismert sorsfordulókon keresztül az anya életét. Nem ismeretlen képlet ez mifelénk sem, a Tízezer nap a parasztság hányattatásait prezentálja harminc kemény éven át, a világválságtól a hatvanas évekig, A napfény íze pedig egy pesti zsidó család életvonalát rajzolja fel a Monarchia végétől a rendszerváltásig.

Ám a költői-parabolikus beszéddel vagy a hollywoodias sorsdrámával szemben Fekete könnyedséget és némi - mindenekelőtt nosztalgikus - érzelmességet kínál, feldolgozandó a sorscsapásokat. Az édesbús átrohanás a huszadik századon ráadásul a magyar filmtörténetben jelentős karriert befutott lakásmotívumra épül, költözésről költözésre caplatunk a hősökkel. Gardó Berta, a székelyhidi illetőségű címszereplő narrációjában ismerjük meg szülei (finom megoldás: a narrátor édesanyját szintén Básti Juli alakítja) áttelepülését Trianon után Debrecenbe, lévén az iszákos, zord apa (Lengyel Ferenc) az ottani posta alkalmazottja. Az időközben kalaposnak kitanult bakfis Bertát (Ónodi Eszter) és húgát ostromló ifjú kérők bájos jeleneteit kapjuk legközelebb, majd jön az anya halála után az újabb állomás, Pest és a mesébe illő megismerkedés a ludovikás katonatiszttel.


Az összkép mindinkább egy csigalassúsággal lapozgatott mozgóképes napló benyomását kelti, amelybe szépséges családi fotókat ragasztgattak. Sajnos nemcsak az emlékező narrációja, hanem az édeskés, sárgás színvilág is az említett langy nosztalgiába burkolja az elbeszélést (ez különösen igaz a cselekmény első harmadára). Nem valós univerzumépítésről van szó, hanem az elbeszélt élet szimpla illusztrációjáról. Az illusztratív érzést persze több tényező is táplálja. Az emlékezet mézes máza alól képtelenek többdimenziós figurák előbújni, így aztán a szcénák soha nem telítődnek drámai feszültséggel, pusztán felidézett emlékképek maradnak. Ez elsősorban abból fakad, hogy a konfliktusok nem a mikro, a családi, hanem a makro, a família és a nagypolitika szintjén esnek meg rendre. Ezt hangsúlyozza a rendező is megszólalásaiban, persze kérdés, hogy a valósághoz vagy a dramaturgiai konvenciók és a néző ébren tartásához érdemesebb-e húzni.


Úgyszintén aláfestő és történelemtankönyv-jelleggel bírnak a szokatlanul nagy mennyiségben beszerkesztett híradófelvételek. A harmincas években a pesti életképek, majd a német megszállás, idővel a Rákosi-éra munkáséletének (a snájdig férj, miután horthysta múltja miatt nem kap munkát, kitanulja a bányászszakmát) és ötvenhat archívjai - miközben használatuk vélhetően büdzsékényszer volt - nemcsak obligátnak tűnnek fel, de nem is szervülnek kellően az elbeszélésbe. Ugyanakkor mégiscsak meg kell itt említeni a Zeligben és a Forrest Gumpban  sikerre vitt eljárást: a színészek bedolgozását az archív felvételekbe, valamint az animációkat (a legjobb a trianoni határokat ismertető térkép és Berta apósának halála), mint az Anyám... kevés üdítő megoldásai közül párat, amelyek némelykor valóban szellemesen kapcsolódnak a film fő érzületéhez, miszerint a fejünk fölött intézett történelmet érdemes egy kicsit félvállról venni. Ez az amúgy szimpatikus attitűd a didaxis formáját ölti, mikor dialógként kerül kimondásra. Nem egy ilyen szöveget kap a szájába a kamaszkorától kora nyugdíjas éveiig az anyát alakító Ónodi Eszter, s részben ezért is tűnhet túlzónak, kevéssé árnyaltnak a máskor kitűnő színésznő játéka. Másrészt a már említett illusztrativitás okán, mondhatni, alig van tényleges szerep. Annál jelentőségteljesebb viszont a jelen síkjában a rendezői alteregót megformáló Básti Juli és Danuta Szaflarska az anya szerepében. Előbbi képes érzékeltetni az anyját őszinte szeretetből ápoló, de folyamatos jelenlétét mind nehezebben viselő, megfáradt hatvanas nőt, utóbbi pedig a konstans gondoskodásra szoruló, kisgyerekké lett öregasszonyt, aki már csak a feltörő emlékekben él. A film igazi tétje és mélysége ezen a szálon van: remek humorral mutatja fel az öregséget, egymás elviselhetőségének határait és egy intim anya-lány viszonyt anélkül, hogy egy tesze-tosza Bergman-hommage-á kerekedne.