Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

STÍLUSOK FÜGGÖNYE MÖGÖTT

Lifting the Curtain – Közép-európai építészeti hálózatok / Iparművészeti Múzeum
2015. nov. 3.
A hálózatok korának szülöttei kíváncsian kutatják, milyen összefüggések alakították elődeik, a merev szellemi és térbeli megosztottságban élő huszadik század működését. A Lifting the Curtain kiállítás a Nyugat szemszögéből elhanyagolhatónak tekintett közép-európai modernizmus építészeti hagyatékáról lebbenti fel a fátylat. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.
A tárlat a 2014-es Velencei Építészeti biennálé kísérő rendezvényeként valósult meg, így a tablók elsősorban a szakemberek számára ígérnek izgalmas bogarászást. A jelenség, a szocialista örökség objektív kutatásának igénye azonban önmagán és az építészeten túlmutató tanulságot hordoz. 
Képek a kiállításról
Képek a kiállításról
A huszadik század története jól példázza, hogy egy-egy építészeti stílus és a hozzá társított szellemi tartalom kisajátítása milyen fontos politikai üzenetet hordozhat. Az előző évszázadokban, a „tiszta” stíluskorszakokban kevésbé volt erre lehetőség, egyértelmű volt, hogy az uralkodó stílus egyben az uralkodó stílusa is, legyen az egyházi vagy világi hatalom. A XIX. század második felétől azonban megbízók és alkotók már gyakorlatilag önkényesen válogattak az építészeti stílusok között. A társadalmi haladás és egyenlőség hívei végül leszámoltak a múlt arisztokratikus koloncaival, és megszületett a modernitás a maga univerzális formanyelvével. 
A modernitás kontra nemzeti építészet – amely az első világháború kitörésének centenáriuma alkalmából a 2014-es építészeti biennálé hívószava volt – Magyarországon már a XX. század kezdete óta erősen megosztó tényezőként jelentkezett. Ez a szemléletbeli különbség gyakorlatilag napjainkban is két táborra osztja az építészeket, és ugyanúgy politikai tartalmat hordoz, mint annak idején. Magyarországon a XIX. század vége óta erőteljesen napirenden volt a nemzeti építészet gyökereinek kutatása, formanyelvének kiérlelése. Ebben a közegben a modern stílus egyetemes semlegessége sosem tudott igazán gyökeret verni, idegen maradt, várostörténetileg is zárvány, kis túlzással az Újlipótvárosra, Kelenföldre és a Margit körút fél oldalára korlátozódik. 
A modern építészet karakterénél fogva kezdettől szociális tartalmat hordozott, és baloldali eszményekkel volt elsősorban asszociálható. Lassacskán mégis a gazdag elit kedvelt stílusává vált, a szocialista blokk országaiban pedig egy rövid, háború utáni periódust követően kifejezetten a romlott Nyugat megvetendő és tiltott jelképévé, szemben az ötvenes évektől szovjet mintára kötelező szocreállal. A közgondolkodás a szocreál és a modern fogalmát konzekvensen keveri, holott az előbbi klasszikus formai elemekkel, párkánnyal, timpanonnal, ablakkeretekkel, míg az utóbbi szigorúan a szerkezetből adódó ritmusokkal formálja az épületek külső megjelenését. A stílusutalásoktól mentes modern követése egyben politikai tett is volt, és elsősorban ipari épületek esetében csúszott át, minthogy ezek a ráció és a szerkezeti kísérletezés terepei voltak. 
A Kádár-korszak legnevezetesebb építészeti vitája egy lakótelep, a paksi tulipános házak kapcsán tartott hónapokig az Élet és Irodalom hasábjain, és itt már a nemzeti motívumokat, vagyis a stílusban tervezést gyepálták kíméletlenül azok, akik előzőleg a modernt irtották a szocreál rovására. A Kádár-korszak vége felé szökkent szárba az úgynevezett organikus építészet, amely a szigorú szocmodernnel – és az addigra általa reprezentált hatalommal szemben – egy humanizált életmodellt közvetített. Paradox módon ez a stílus a puha diktatúrában majdhogynem államilag támogatottá vált, majd a rendszerváltás után azonnal kiderült, hogy hagyományokat őrző követői a konzervatív oldalt erősítik, míg a klasszikus modernizmus hívei a szabadgondolkodók, globalisták hitehagyott táborába tartoznak. 
Napjainkban az ingatlanpiac pangásával küzdő építész szakma lényegében csak állami megbízásokra számíthat, amiből egyenesen következik, hogy elvben a konzervatív oldal áll nyerésre; épp most született döntés a Makovecz Intézet létrehozásáról, illetve az életmű időt nem álló darabjainak felújításáról. A Nemzeti Színház kaotikus stílusegyvelegének bukásán okulva azonban a hatalom óvakodik attól, hogy mellőzze a kortárs építészet formanyelvét: a Kossuth tér igazán szürkére és katonásra sikeredett, a Liget pályázat nyertes épületei is egytől egyig csinos kortárs darabok, bár közülük épp a magyar tervezők által álmodott két kockát húzta ki az elnöki kéz. Hazai pályán viszont elszabadulhat az ornamentika: a felcsúti aréna minden szerkezete úgy hajlik, mint búzavirág a tavaszi szélben. 
A fenti kor- és stílustörténet persze durva egyszerűsítés, ám azt jól mutatja, hogy – mint e földön annyi más, látszólag egyszerű dolog – a modern építészet sem pusztán az, ami, hanem sokkal több: szimbólum.
A fotókat készítette: Schöff Gergely
A fotókat készítette: Schöff Gergely
A kiállítás létrehozói ezt a mögöttes tartalmat csak nagyon áttételesen, úgyszólván a sorok között érintik. A rendszerváltás után született generációt egyre kevésbé érdeklik a szekértáborok, sokkal inkább a kapcsolatok és kölcsönhatások, amelyek a vasfüggöny és számtalan lengébb elválasztó réteg ellenére működtek, és hitük szerint a nyugatival azonos minőségű építészeti produktumot hoztak létre. Hat kulcsfogalom köré rendezik a nemzetközi együttműködés példáit: nemzetközi események, építészeti kísérletek, kutatás, publikációk, építész-kollektívák, és kapcsolatok koordinátarendszerében jelennek meg az egyének, intézmények, pályázatok és más szereplők, amelyek a régió országai között és azokon messze túlnyúló kölcsönhatásokat hoztak létre. 
A Lengyelország, a volt Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország és a volt Jugoszlávia kapcsolatait vizsgáló kiállítás jelentős nemzetközi sajtóvisszhangot váltott ki. A Velencei Biennálét követően Bécs, Belgrád és Zágráb után most Budapesten látható, innen Varsóba, Prágába, Németországba és Brüsszelbe utazik. A kiállítás létrehozói a következő években kiadványsorozatban teszik majd elérhetővé a régió építészet- és szakmatörtének jelentős forrásanyagait és a területen zajló kutatásokat. A varsói, prágai, bécsi, zágrábi és budapesti építészeti intézetek együttműködésével megvalósuló projekt hazai szakmai koordinátora a Kortárs Építészeti Központ, magyar kurátora Szemerey Samu építész volt. A téma aktualitását bizonyítja, hogy a kiállítással párhuzamosan egy még ifjabb generáció tagjai, Smiló Dávid, Csóka Attila és Molnár Szabolcs konferenciát szervezett, megszólaltatva a rendszerváltás előtti évtizedek még aktív képviselőit a kor építészeti közéletét formáló folyamatokról. 
Túl a sokkon, hogy saját ifjúkorom immár történelem, végtelenül izgalmas volt Rajk Lászlótól, György Pétertől, Ekler Dezsőtől végighallgatni az agyonhallgatott szocializmus demisztifikált meséjét. Abban a korban, amikor az egyszer már kulturális közfunkciót nyert uralkodói székhely, a Budavári Palota kormányzati központtá alakítása ismét napirenden lehet, nem tanulságok nélküli az építészet és a politika kapcsolatait firtatni. Az életük javát megosztott társadalmakban, politikai elnyomásban élők tapasztalatai egy nyitott társadalom gyermekei számára nélkülözhetetlenek, és öröm látni, hogy vannak, akik valóban kíváncsiak rá.
A kiállítás megtekinthető 2015. december 6-ig. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek