Beszélgetés Per Petterson íróval
2015.10.31.

Per Petterson neve még csak a skandináv szerzőket kedvelők előtt ismert, pedig idén már a harmadik regénye jelent meg magyarul. Díjak garmada, ötven nyelvre lefordított sikerkönyv jelzi az útját. Budapesten beszélgettünk a norvég kommunizmusról és szomorúságról. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND INTERJÚJA.

Revizor: Viszonylag későn, harmincöt évesen jelent meg az első kötete. Ilyen türelmes?

Per Petterson: Fogjuk rá. Igazából mindig is kacérkodtam az írással, de tizennyolc évesen döntöttem el, hogy belevágok. Író leszek, és kész. Szerettem olvasni, és jó olvasó is voltam, de nem minden jó olvasóból lesz jó író, erre viszonylag hamar rá lehet döbbenni. Betöltöttem tehát a tizennyolcat, s akkor került a kezembe Hemingway, meg néhány skandináv író. Azt éreztem, ez nekem is menne, de egyáltalán nem ment. Viszont akkor már nagyon érdekelt, hogy milyen hatást gyakorol rám egy jó könyv, és az a trükk, amivel az írója eléri ezt a hatást. Be akartam nézni a könyv mögé. És már éreztem: ha nem lehetek író, én bizony boldogtalan leszek.  

R: Majdnem összejött.

PP: Ahogy mondja. Nyolcvanhétben jelent meg az első novelláskötetem, a Hamu a szájban, homok a cipőben. Így nyugodtam mondhatom, hogy 18-35 éves korom között részidőben boldogtalan voltam.

R: De addig sem távolodott el a könyvektől. Mielőtt író lett volna, könyvtárosként dolgozott, majd egy könyvesboltban helyezkedett el.

PP: Nem akartam szem elől téveszteni a célomat. Tizenkét évig dolgoztam egy nagy oslói könyvesboltban kereskedőként. Hivatalból is olvasnom kellett, hiszen én döntöttem arról, hogy milyen külföldi könyvet hozunk be. De kicsit sem volt megerőltető, annyi jó könyv között nem nehéz elcsábulni.

R: Kereskedőként naponta szembesülhetett azzal, mit jelent eladni egy könyvet, mitől válhat sikeressé egy regény. Kihatott ez később az írásra?

PP: Soha. Nem tudnék úgy regényt írni, ha folyton az eladási számok lebegnének a szemem előtt. Igazából az én könyveim nem is felelnek meg a bestsellerek követelményeinek. Az puszta szerencse, hogy a hatodik könyvem, a Lótolvajok című regény ennyire át tudta ütni azt a bizonyos falat (kritikánk itt olvasható). De az is valahogy önmagát adta el, méghozzá nem várt mértékben.

R: Ötven nyelvre fordították le. És magyarul is ez jelent meg először.

PP:  Ha jól tudom, csak Jostein Gaarder filozófiatörténeti regénye, a Sofie világa előzi meg. Azt 56 nyelvre fordították le, így mindmáig a legjobban eladott norvég könyvnek számít. Sok országban tananyag. Ettől persze messze állok, de az ötven sem rossz. Ezért is mondják a barátaim, hogy olyan szerencsés vagyok, mint a norvég kisfiú a mesében, aki valahányszor a nadrágjába nyúl, talál benne egy érmét. Egyszerűen arany van a zsebemben. És nem én tettem oda.

R: Korábban kritikákat is írt. Talán ez is segített, nem?

PP: Nagyon megengedően mondanám én azokat kritikának, hiszen bírálat helyett inkább azt az örömet akartam megosztani másokkal, amit egy jó könyv elolvasása jelent. Az én kritikáim inkább arról szóltak, hogy: gyertek, nézzetek bele ti is. Másodsorban ezek a szövegek tesztként is szolgáltak, végre megtudhattam, milyen nyomtatásban látni a nevemet. Hát, hamar rá lehet kapni! De ahogy az első könyvem megjelent, abbahagytam a kritikák írását. Azóta inkább csak beszélek a művekről.

R: Önéletrajzi elemekből táplálkozik a Lótolvajok?

PP: Inkább nem, mint igen. A kiindulópont persze nagyon is valóságos: ültem az apám házában, valahol a svéd határ mellett, beszélgettünk, próbált elmesélni valamit, bár abból sehogy sem akart kikerekedni egy történet. De folyton visszatért benne egy folyó, ami valahogy nagyon tetszett nekem. Eljöttem, és úton hazafelé eszembe jutott az apa, meg a fiú és a folyó, s rögtön arra gondoltam, hogy erről fog szólni a következő regényem. Hogy én ezt meg tudom írni. Persze, semmit sem tudtam még akkor a regénybeli apáról, se a fiúról, se a farönköket úsztató folyóról, se a második világháborúról. A háború valahogy az első három fejezet után bukkant fel a regényben, s kicsit bosszantott is, hogy megjelent, mert rögtön tudtam, akkor kutatnom kell. Azt viszont nem nagyon szeretem, de akkor azt mondtam magamnak: nyugi, majd csak lesz valahogy. És tessék, most itt ülök.

R: A Lótolvajok számomra nagyon szomorú könyv, valahogy mégis képes volt feltölteni. Ritkán hat így ránk a szomorúság. Főként az a jelenet erős, amikor a családi örökségként kivágott és leúsztatott farönkökről tavasszal kiderül, hogy csak a töredéke ért célba.

PP: A legtöbb könyvem szomorú. A második magyar nyelvű regényem, az Átkozom az idő folyamát talán ennél is szomorúbb (kritikánk a regényről itt). Egyébként talán épp az efféle döntések adnak ki egy igazi regényt. Én is tudom, a főhős is tudja, hogy fákat nyáron kell kivágni, nem télen. Nem akkor van a szezonja. Az apa az én döntésemre mégis belevág, mert nincs vesztegetni való ideje, szüksége van a pénzre. Másnak szánja, hogy biztosítsa a boldog és nyugodt életét. Egyébként mindezt a Zorba hasonló jelenete inspirálta: az ő fakitermelési ötlete is balul sül el, a kötélpálya összeomlik a súly alatt, az emberek pedig futnak a lezúduló hatalmas farönkök elől. Vigyázni kell a filmekkel, mert előbb vagy utóbb beköltöznek a regényeidbe is.

R: Az Átkozom az idő folyamát című regényében egy fiatalemberrel ismerkedünk meg, aki a kommunizmussal szimpatizál.

PP: Tudom, itt ezt kissé másképp olvashatják.

R: Én Romániában nőttem fel.


PP: Akkor pláne más szemmel olvashatta. De nehogy azt higgye, hogy jó dolgunkban bolondultunk meg. Akkoriban, a vietnámi háború idején radikalizálódott a norvég fiatalság is. Kína, Albánia, és persze Románia után talán Norvégiában volt a legerősebb a kommunizmus csábítása. Az USA miatt az összes nyugati kormány a vietnámiakkal szemben az amerikai hadsereget támogatta, ez pedig ellenérzéseket szült. Lázadtunk. Az én hősöm is ezért kezd szimpatizálni az eszmével. Egyébként őt Norvégiában meglehetősen szánalmas figuraként kezelték. Az én szememben viszont valódi hős, és a fájdalma is valós fájdalom. Olyasmiért harcol, amit nem kap meg, és amit talán sosem kapott. Otthonosság, elfogadás, megbecsülés. Az első két könyvemben is ő és a családja játszott központi szerepet. És őt is olyan tragédia érte, amilyen engem: elveszíti őket. 

R: Zavaró egy norvég írónak, hogy mi, magyarok folyton skandináv irodalomként veszünk egy kalap alá mindenkit?

PP: Nem probléma. Erre a skandináv krimi is rájátszott, azt az illúziót keltette a világban, hogy mi nem is írunk mást, csak bűnügyi történeteket. Persze az is igaz, hogy sok szépíró felé pont a krimiszerzők nyitották ki a megfelelő kapukat. Engem már a divathullám előtt elkezdtek lefordítani angol nyelvre, így én kivételnek számítok. De más szempontból sem zavar a skandináv címke. Az anyám dán volt, így engem a dánok szeretnek a magukénak tudni, pedig én norvég író vagyok. Az apám Norvégiában született, de svéd szülők gyermekeként. Otthon svéd tévécsatornákat néztünk. Lehet, hogy nem is talál nagyobb skandinávot, mint én!

R: De azért beszélhetünk skandináv irodalomról, vagy ez nagyon leegyszerűsítő lenne?

PP: Az lenne, bár nagyon nehéz megmondani, hogy mi a különbség, mondjuk, a svéd és a norvég irodalom között. Talán a mentalitás. Bár én úgy látom, és lehet, hogy kissé elfogult vagyok, de az utóbbi húsz évben a norvég irodalom tűnt a legerősebbnek a térségben. Ugyanakkor Norvégiában könnyebb írónak lenni, mint Svédországban.

R:  Komolyan mondja?

PP: A lehető legkomolyabban. Norvégiában a megjelenő könyvekből ezer példányt felvásárol az állam és szétoszt a könyvtárak között. Persze nem mindent, az írószövetség bizottsága választja ki a megfelelő könyveket. Bár az is igaz, hogy ezeket nem kölcsönzi ki mindenki, de ez akkor is jelentős támogatás. Hároméves ösztöndíjaink vannak, nem túl nagy összegek, de egy fiatal írónak biztonságot nyújtanak. Arról nem beszélve, hogy olyan erős az érdekvédelmi szervezetünk, hogy nálunk a legmagasabb a royalty. Húsz százalék!

R: A következő életemben norvég író leszek. Magyar írókat olvasott egyébként?

 
PP: József Attilát sokat forgattam. Igazából inkább azokat, akik ’89 előtt jutottak el hozzánk. Lám, a kommunizmus is jó volt valamire. (nevet)