Macbeth
2015.10.29.

Justin Kurzel Macbethje sárban, ködben és vérben fogant. Kétértelmű káprázat, bűvész pokol, és bármennyire kerestük is: nincs benne rendszer. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Hogy Shakespeare egyszerűen megunhatatlan és a legújabb korokban még mindig releváns, utoljára a vásznon Baz Luhrmann bizonyította be a maga barokkosan pompőz Rómeó és Júlia-feldolgozásával (Rómeó + Júlia). Honfitársa, a szintén ausztrál Justin Kurzel (néhány éve az igencsak naturális A Snowtown-i gyilkosságok című filmjével sokkolta a szép lelkeket) most az avoni hattyú egy másik klasszikusát, a Macbethet porolta le – felemás eredménnyel. 

A film egyrészt kifejezetten erős képekben és hangulatban, mondhatni stílusos a maga hideg-rideg, skót felföldes, ködös-saras módján, ám a mondanivaló valahol elvész útközben, így az egyik legkirályabb királydráma, ahogy halad előre, úgy fullad laza érdektelenségbe.

Hogy a film nagyon erős atmoszféráját érzékeltessük, elég, ha csak annyit mondunk, hogy ugyanaz az Adam Arkapaw a Macbeth operatőre, mint aki a Törvény nevében (True Detective) kultsorozat első évadát vagy a Lore című filmet is jegyzi. Szinte az egész történet alatt külső helyszínen járunk a csatatéren, méghozzá egy sátorvárosban, amit a felszálló pára, a gomolygó ködök tesznek még sejtelmesebbé. Minden narancsban és bíborvörösben úszik, a katonákra sár, a súlyos fegyverekre vér tapad; hogy érezzük, itt a tét igencsak komoly, a csatajelenetekbe még bele is lassítanak időnként à la 300. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Macbethünk (Michael Fassbender) a rendezői koncepció szerint poszt-traumás stressztől szenvedő kiégett, meggyötört katona, aki már csak megy előre, mint egy XI. századi skót terminátor, és mindenkit kettévág, aki az útjába kerül – kérdés, hogy amikor a vészbanyák a színen felbukkannak, hogy elregéljék a jóslatukat, nem hallucinálja-e őket is, lévén olyan rossz idegállapotban van. A neje, vagyis őlédisége (Marion Cottilard) kevésbé domina, mint azt a legtöbb feldolgozásban megszokhattuk – a pár fékevesztett hatalomvágyára a magyarázatot pedig már a kezdő képsorokon megkapjuk, amikor is épp a gyermeküket temetik. 

Egyszóval a rendező pszichésen megágyaz az elkövetkezendő véres öldöklésnek, mindent a főszereplőink gyászára és a poszt-traumás stresszre visszavezetve. Hogy itt komoly lelki kínokon megyünk keresztül, formailag is megmutatkozik: a szöveg a hangsávban jelen időben hangzik el, a képek viszont azt mutatják, mindez már be is következett – kizökkent az idő magyarán, oh, kárhozat. A szöveget egyébként igencsak megkurtították (a híres részek azért szinte mind elhangzanak), ami viszont komoly problémát jelent a jellemfejlődés tekintetében: a két fő karakter egyszerűen nem fut be kellő ívet; Macbeth őrülete példának okáért majdhogynem derült égből villámcsapásként éri a nézőt: az egyik pillanatban még a nőjének imponálandó gyilkolászik, és maximum a depresszió tüneteit mutatja, a másik percben azonban már láthatóan zavart az elmeállapota. Ugyanígy a lédi: szexszel csábít, hatalmat akar, hogy királynő lehessen, majd nagy hirtelen összeomlik, és elkezdi furdalni a lelkiismerete. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Látványos és eredeti megoldásokat kapunk a közel két óra alatt bőven: a birnami erdő egy erdőtűz okán „mozdul maga”; a vészbanyák (négyen vannak) között akad egy gyermek is, sőt az egyik boszorkány egy kisbabát hordoz magával (ezzel is ráerősítve, mi váltja ki valójában a gyilkosságokat). A képi világ is egységes, modern és a mai korhoz szóló, ahogy a jelmezek és a zene is, és mégis, mintha ez a Kurzel-féle Macbeth önnön szépségétől alélna el, és maga alá temetné a darabot, pontosabban annak lényegét. 

Nem válik világossá ebből a feldolgozásból, hogy miért éppen most lenne aktuális a Macbethet megjeleníteni a vásznon; vagy, hogy mit tesz hozzá a darabhoz, hogy a lédi törékenyebb, sebezhetőbb, mint az megszokott, kevésbé dominál a férjéhez képest; illetve az, hogy végig főként külső helyszíneken mozgunk. És miután a dráma és a karakterfejlődés kevésbé hangsúlyos, mondhatni kilúgozódik Kurzel rendezésében, és sokkal fontosabbnak tűnik a vizuális orgia, a film, ahogy tart a végkifejlet felé, egyre inkább unalomba fullad: művészien szép (a két főszereplő meg különösképpen), de hiányoljuk a tartalmat. És most itt nem valamiféle purista Shakespeare-értelmezést kérünk számon az alkotáson, hanem a darabnak valamiféle egységes koncepcióját, hogy végül ne azzal az érzéssel hagyjuk el a mozit, hogy láttunk valami nagyon látványosat, aminek mellesleg semmi értelme nem volt.