Kezdjük ezzel, a távlatos, ám remélhetőleg nem túl távoli céllal, vagyis azzal az ideális és nagyszerű pillanattal, amikor ez az előadás működni fog, és úgy fog működni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, vagy legalábbis ahogyan a rendező Mohácsi János elképzelte és kigondolta. Mert fontos megérteni – és az őt meghívó színházak vezetőinek is be kellene látni végre –, hogy Mohácsi esetében használhatatlan, mert hatványozottan érvényes a „bemutatóra még nem lettünk kész” önfelmentő színházi formulája. 

A Köd utánam című, „három rövid kurta felvonásban” prezentált újmagyar (sic!) operettről ugyanis különösebb háttérkutatás nélkül is világosan érezhető, hogy a szöveg az utolsó (utáni) pillanatig alakult és formálódott, illetve – és ez a jó hír azoknak, akik csak ezután fogják látni az előadást – fog is még változni. Az általam látott harmadik előadáson már „csak” bruttó három óra ötven perces időtartam is tán még rövidül, de nem biztos, hogy amiatt, mert jó néhány fölösleges poén, ki- és beszólás kihullik majd. Hanem a biztonságérzet növekedése miatt, vagyis azért, ami működteti a rendező legjobb előadásait, és ami darabossá és csikorgóvá teszi a mérsékelten sikereseket: idővel a színészek végre magukévá teszik és birtokolják az eleve rájuk szabott, de azért a bemutatón és az azt követő öt (tíz?) előadáson még itt szűk, ott bő öltönyöket. 

A Mohácsi-szalonból az Örkény Színház színpadára kiállított legújabb modellek egyelőre a tervezés és kivitelezés sebeit látványosan viselik magukon. Nemes kelmét ezúttal kevesebbet, olcsóbb textíliákat azonban bőséggel használtak az alkotók, és bár ez önmagában nem lenne gond, de talán ezért is szúr szemet most nagyon, hol és hogyan fércelték össze a különböző anyagokat egymással. Ugyanakkor attól tartok, hogy a Köd utánam a felszíni sérülések körültekintő gondozása, majd esetleges felszívódása után is a rendezői életmű egyik gyenge darabja tud csak maradni.

Mohácsiék ezúttal nem létező művet, hanem bevett műfajt írtak át, szét és újra: az előadás egyszerre követi és hagyja maga mögött az operett nem kőbe vésett, de azért nagyon is velünk meg bennünk élő tradícióit. Az első felvonás a szereplők, de még inkább a közeg (túl) részletező bemutatásával foglalkozik, hogy aztán a második rész egy váratlan, meglehetősen mondvacsinált bonyodalomba torkolljon, amit aztán természetesen sikerül úgy-ahogy megoldani a harmadik rész végére, hogy jöhessen a keserédes happy ending. Míg Mohácsi legendás kaposvári Csárdáskirálynője (de még annak fehérvári remake-je is) nem szűkölködött a – fejekben az operetthez kötődő – sok mókát és kacagást hirtelen felülíró súlyos pillanatokban, a Köd utánamban lehetetlen megmondani, mi is volna a sok széttartó jelenetkezdeményt, a millió rosszabb-jobb geget összeterelő gondolat. Ezért aztán a rendező egyik fő erőssége, vagyis hogy nézőjét gyors egymásutánban képes mártogatni hidegbe és melegbe, ezúttal szinte nyom nélkül tűnik el, helyette csupán langyos ötletfürdőt kapunk. 

Kezdetben volt, vagyis az első részben ott van az operabál, ami több szempontból ideális választás. Az operett hagyományos közege egy igazán rangos társasági esemény, ahol a látszólag egyforma, valójában nagyon is különböző kasztok akár véletlenül, akár szánt szándékkal egymásba botolhatnak. Nincs ez másképp az Ördögh-család férfi és nő(i) ügyei körül forgolódó cselekményben sem: a helyezkedés nagymestere, a nőcsábász Rudi (Debreczeny Csaba) mindenkivel kellemkedik és kokettál, akire éppen szüksége volt, van és lesz. Leginkább a nagyhatalmú(nak mondott) „álomtitkár Árpáddal” (Némedi Árpád) negédeskedik, fejben tán magasabb polcra is helyezi önmagát a keveset, de azt is rosszul szóló politikusnál. Ördögh Rudolf a tipikus újgazdag machinátor, akinek a nevét a kisember csak akkor ismeri meg, amikor borul a bili, és kiderül, ki és miért áll szorosan a mindenhatónak tételezett politikai elit háta mögött. 

Igen, az áthallásokra érzékeny néző/olvasó máris felkapja a fejét: a színpadon a mi kis magyar pornográf valóságunk jellegzetes alakjai végszavaznak egymásnak. Ha akarom, név szerint azonosítom őket, de ha nem veszem a fáradságot, hogy megjegyezzem őket, mert hát úgyis mindjárt eltűnnek a történelem süllyesztőjében, a dolog úgy is működik: az előadás erénye, hogy a felső ezer magatartási mintáinak sztereotipikus megalkotásában úgy aktuális, hogy nem (nagyon) aktualizál. Jó, persze, tudjuk, hogy a Krazprom valójában micsoda, vesszük az egyívásúak közötti elhúzódó testvérháborúra való utalást, értjük, miért bánnak úgy, ahogy az egzotikus látványosságként bevezetett szegény emberrel (Máthé Zsolt), de világosak a bornírt macsó mentalitásra tett nyílt színi célzások is. 

Apropó, macsók: a nőknek most mintha kevesebb tér nyílna az Örkény színpadán. A Rudi ragyogó mosolya körül kisbolygóként keringő nők okkal-ok nélkül, de mind színtelenek és szagtalanok, inkluzíve a felesége (Bíró Kriszta), lányai (Osváth Judit, Lénárdt Laura), volt (és leendő?) szeretője (Für Anikó): alakjuk csupán vázlat, bár a nagyvonalú odakenésért egyértelműen okolható a szerzőkön túl a választott közeg maga is. A nő itt csupán a férfi mondatait odaadással vagy bután ismételgető keljfelancsi, s mint ilyen, üthető és rúgható, azon kívül könnyedén becserélhető, átváltható vagy eladható. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni, hogy ki/mi körül bonyolódik a Köd utánam túlhabzó cselekménye, az így hangozhatna Rudi szájából: „Eladom a lányom, ha eladod a töbört.”

Vagy töbröt? A civilek számára rejtélyes geológiai képződmény nevével való hosszas poénkodás természetesen elengedhetetlen kelléke lesz az előadásnak, de a világ köldökénél való szöszölésre már valahogy nem vágyna a néző. Pedig a vékonyka lányszerzési történet így mesélődik el, számtalan mellékszál, kitérő tarkítja az utat, a legtöbbje sajna zsákutca. Némelyik sötétebb (mint a mágikus spricni, a hagyományőrző horgászverseny vagy a hirtelen-váratlan bevetett ügynökös szál, amit már csak a legkitartóbb nézők hallanak), mások fényesebben csillognak. Ilyen például az Ördögh öreganyjának, vagyis Lidikének (Pogány Judit) a Kádár Jancsi bácsi balatoni hétköznapjainak egy pikáns eseményéről tudósító plasztikus beszámolója. Egyébként Pogány mindegyik megszólalása telitalálat: sorra ugyan kevés a szerepe, de az életben már mindent látott és minden(ki)t kipróbált szupernagyiként a színpadon szinte egyedüliként tényleg ismeri a dörgést. Méltó párja a múlt és a jövendő titkait egyformán tudó szürke eminenciás, a legendás hekker, Mizse Lajos, aki adja is a lovat a bombázó Lidike alá. Csuja Imre fölényes magabiztossággal van jelen, de ami fontosabb, egész lényével, alkatával beszéli a Mohácsiék nyelvét, ezért aztán azon kevés szereplő közé tartozik, akinek minden mondata ül. 

A fiataloknak pedig bőven lenne mit tanulni a nagy öregektől. Az operett hagyományos szerepköreinek nagyjából megfelelő alakok ugyan megjelennek, de mindegyikük tépettebb, koszlottabb, mint ahogy megszoktuk. Remete Kriszta arannyal megfuttatott, dicső múltat és elegáns jelent idéző operabáli jelmezei, Bodor Johannának a dupla forgóra és környékére telepített gazdaságos mozgásai, meg Mohácsi András absztrakt és minimalista, Kehi Richárd pulzáló fényeivel teljes díszlete adja a kortárs keretet. Amiben ezúttal két, elég béna bonviván küszködik, hogy megszerezze a kopott fényű primadonna kezét. Az Ördöghök által gazdaságilag becserkészni kívánt magányos szívtipró töbörtulaj (Vajda Milán) és a magyarul folyékonyan beszélő orosz herceg (Ficza István) egyaránt a kicsit közönséges, de azért nagyon csinos Ördögh-lányért (Kurta Niké) liheg. Nála a mágikus spricni nélkül is jóval izgalmasabb egyéniség a tenyeres-talpas szubrett, a wannabe sztár Kozma Jenny (Takács Nóra Diána), akit idiotisztikus zsarnokként ural menedzsere (Nagy Zsolt). A szálakat inkább össze-, mint kibogozó Stüszi mindenütt ott van, figyel, fülel, rosszkor szól rosszat: Baksa Imre elsőrangú epizodista. 

A talpalávalót szokás szerint Kovács Márton és zenésztársai húzzák: ahogy a szövegért felelős szakemberek nem voltak restek a Hamupipőkétől a Szentivánéji álomig mindenből egy kicsit csórni, aminek épp szükségét érezték, úgy a zene legerősebb jellemvonása is ügyesen összehordott mivolta: operett, sláger, örömóda egyformán csorbul és átalakul most a vonók és ütők alatt. Meg Parti Nagy Lajosnak a színészek által többé-kevésbé elénekelt dalszövegeiben, amik első blikkre sem olvadnak bele a Mohácsi-szöveguniverzumba: ennek a költői szóvirágzásnak más a stílje, más a stichje. És bár a másfél tucat dal nem tartozik a PNL-életmű legjéhez, szófacsarásai mégis  dúsabbak, rétegzettebbek, szellemesebbek, így könnyen azonosíthatóak és megjegyezhetőek.

Az operaháztól az aligai bícsen át a ferihegyi terminálig hosszú, nagyon hosszú az út, és mivel az apák bűneiért nem felelős fiatalokat az égvilágon semmi sem akadályozza abban, hogy a sok vész és műbalhé után végre lépjenek egy nagyot, természetesen semmit sem tesznek. A magyar ecsettel festett magyar tájon elültek a viharok, minden marad a régiben.