Darvasi László: Isten. Haza. Csal.
2015.10.26.

Darvasi Lászlót A veinhageni rózsabokrok óta azért jó olvasni, mert csöndes megszállottsággal, néha saját maga ellenében is, tehát némi heroizmussal keresi a szép magyar mondatot. Ami természetes és hatékony, mint egy testcsel a tizenhatoson belül, telt és bársonyos, mint a ruha alatt szabadon hagyott női mell. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Klikkelés szempontjából most nyilván az lenne a jó, ha Tamás Gáspár Miklós gondolatmenetét vinném tovább. Olyasféle mondatokat írnék, hogy a magyar novella, ha nem is halott, de látványosan agonizál, a nyolcvanas években egy hét alatt született annyi jó rövidpróza, mint most három év alatt. Csakhogy a magyar novella épp hogy nem akar kipurcanni, semmi jelét nem mutatja a gyengeségnek, sőt helyenként izgalmasabb és frissebb, mint a várva várt nagyregények. Cserna-Szabó András (Veszett paradicsom), Tóth Krisztina (Pillanatragasztó) és Szvoren Edina (Az ország legjobb hóhéra) legújabb kötetei bárkit meggyőzhetnek erről, s akkor még nem beszéltünk olyan friss hangokról, mint Krusovszky Dénes (A fiúk országa), Kötter Tamás (Rablóhalak) vagy Babiczky Tibor (Magas tenger). És akkor tegyük melléjük gyorsan Darvasi László új könyvét is, amely az eddigi kötetekhez képest is igen fegyelmezett, letisztult és érett munka.

Darvasi Lászlót A veinhageni rózsabokrok óta azért jó olvasni, mert csöndes megszállottsággal, néha saját maga ellenében is, tehát némi heroizmussal keresi a szép magyar mondatot. Ami természetes és hatékony, mint egy testcsel a tizenhatoson belül, telt és bársonyos, mint a ruha alatt szabadon hagyott női mell. És megtart mindent. Sok maszk, fordulat, álnév, száz és száz tárca kierőszakolt rutinja után pedig egyszer csak abbahagyja a keresést, lesöpör mindent az asztalról, nem ingerülten, de nem is eltervezetten, és akkor ott marad az Isten. Haza. Csal. mindenféle trükk és csalás nélkül. Akár egy vízmederben talált kavics, tisztán és keményen.

Mert épp ez a magától értetődés a kötet legfőbb vonzereje. Mintha Tar Sándor tudása („ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában”, írta róla Bodor) hirtelen a korai Mándy Iván alakjaival és fesztelen valóságábrázolásával találkozna össze, és dobnánk a főzetbe egy kicsit Bodor Ádám szófukarságából, távolságtartó derűjéből is. Olyan otthonossággal mozog a mai vidék problémái között, a termékbemutatók abszurditásától (Mert mi nem vagyunk dánok) az uzsorások és visszafizethetetlen kölcsönök napi tapasztalatáig (A pénzbehajtó is ember), miközben észreveszi az elszállított játékautomaták hűlt helyét is, hogy nem elrettent ettől a világtól, hanem belakja velünk a hírek mögötti senkiföldet. És úgy beszél tragédiáról, vagy csak annak fenyegető lehetőségéről, hogy ennek a világnak az élhetőségével, lefojtott örömeivel, megkönnyebbüléseivel, késélen táncoló boldogságával is szembesülünk. Illúziók nélkül mesél arról is, hogy itt, ebben a világban, a felnőtté válás sem megy erőszak nélkül, az erőszak megtapasztalása, átélése, vagy akár a szabályainak elsajátítása nélkül. Az így elnyert felnőttség mégis hoz valamiféle felszabadulást, azt a megnyugtató érzetet, hogy egyszer csak érteni kezdjük az alig változó és változtatható környezet, az utca és a kerület szabályait, mert kiharcoljuk benne a magunk otthonosságát (Hol lakik a Föld?, A párduc elalszik). Megérkezünk.

Az otthonosság tekintete miatt nem lesz ugyanakkor mindebből nyomorlíra, olcsó szegénykedés. Darvasi történetei nem a szolidaritást akarják kicsalogatni mindenáron, hanem a megértést. Ami ugyanakkor a szolidaritást is feltételezi. De ő nem csupán a kültelkiek, a leszakadók, a vesztesek világáról ír, hanem azokról, akiket meglegyint vagy meglegyinthet a veszteség szele. Olyanokról, akik látszólag nincsenek bajban. Sőt, olyanokról is, akiket tenyerén hord a társadalom, s akikre csak a saját frusztráltságuk és idegenségük jelent veszélyt (A takarítónőm, akit Elenának hívtak). Nem is annyira a magány, mint inkább a család, a társadalom alapköveit feszegető repedésekről ír. És a repedésekben megbúvó hazáról. Meg a mindent ránk hagyó Istenről, akinek már nincs kedve csodát tenni. És ezek a veszteségek néha nagyon is mindennaposak: el kell engedni a haldokló apát vagy anyát, a rég meghalt gyermeket. Vagy épp fordítva: az életet kell odaengedni ahhoz, akit a sors eleve a szélekre sodort.

A köteten végighúzódó fegyelmezettség, a patikamérlegen kimért, és épp ezért igen súlyos mondatok, a várható, mégis meglepetésszerűen ható fordulatok miatt lóg ki a kötetből a kísérletezőbb, a narratívát tekintve inkább a prózaversre hasonlító két novella.  És mindkettő igen hangsúlyos helyen. Az egyik a talán legerősebb tömb, a harmadik legelején (Én és a kisöcsém), a másik a kötet abszolút lezárásaként, a három tömbön kívül, önállóan (És hogy mondjunk valamit az irodalomról is). A kötet egészétől eltérő, annak fegyelmét felül is író, csapongó novella viszont így nem az irodalomról, hanem inkább az irodalmiasságról beszél. Hirtelen látni véljük a szavak mögül kileső alkotót, holott addig oly sikeresen feledtük el. A többi novella ugyanis inkább arról beszél, hogy ott kezdődik az irodalom, ahol az író alakja homályba vész, ahol a történet kezd önmagáról vagy még inkább önmagától beszélni.

A tömbök szerkesztési elve is kérdéseket vet fel. Íratlan szabály, hogy a ciklus elejére és végére kerülnek a legerősebb darabok, hogy abroncsként tartsák össze a többit. Ez itt csak félig érvényesül. Az Isten. és Csal. kiemelkedő darabokkal zárul (Nagyon sürgős ügy, illetve Anya és apa túl akarják élni), ám a felvezetés igen erőtlen, mintha csak a bemelegítés zajlana még. Az első tömb esetén a Papagájnál, de még inkább a Vicces dolgok, humoros esetek című novellánál kezdjük érezni ciklus erejét, ahonnan egyenletesen ível felfelé, egyre erősebb darabokat tartogatva. Az első két novella viszont, finom költőisége ellenére igen jellegtelen, még szerencse, hogy nem gyorsan, a könyvesbolti széken kell dönteni a kötet sorsáról. Hasonlóan gyöngécske felütés a harmadik tömb elején a már említett Én és a kisöcsém, miközben ott a bivalyerős Smink, vagy a két, bármilyen antológiába beválogatható apa-novella (Apának hiányzol, Apa hazajön).

 

Ám mindez felületi bosszúság csupán. A kötetbe már belemerült olvasót ezek nem zökkentik ki. Hiszen menthetetlenül töprengeni fog, hol azon, hogy milyen is lehet az egyetlen és még elérhető vágyakozás tárgyául szolgáló vörös pina, vagy azon, hogy néha ütni is kell azért, hogy visszakapjuk a saját képzeletünkhöz való jogot (Képzeld el, János). Vagy azon, hogy milyen sminket kell föltenni annak érdekében, hogy az utolsó pillanatban ne forduljon el tőlünk a talán már nem is létező Jóisten. Hogy van-e ilyen egyáltalán. És mennyire üt el majd a valódi arcunktól.
Író:  Darvasi László,  Cím:  Isten. Haza. Csal.,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2015.,  Oldalszám:  261 oldal,  Ár:  3290 Ft