Áll a színpad elején az alaposan megfürdetett Nemecsek Ernő, s elmondja szép monológját a helytállásról, a hűségről. A vörösingesekhez beszél ugyan, de a publikum felé fordul, majd a színpadról lelépve elől hagyja el a játékteret. A közönség spontán nyíltszíni tapsban tör ki. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Noha a taps nyilvánvalóan a szerepet mindvégig illúziókeltően alakító Béres Mártának is szól, bizonyosan nagy részt kap belőle maga Nemecsek Ernő is. Bizonyítékául annak, hogy az a magától értetődő tisztaság, melyet alakja közvetít, igazán képes hatni a nézőre. A László Sándor rendezte előadás nem Molnár Ferenc halhatatlan regényének mélyrétegeivel foglalkozik. Nem arra koncentrál, hogy archetipikus figurákat láttasson a főszereplőkben, hogy elgondolkodtasson a különböző életstratégiák üdvözítő vagy kárhozatos voltáról. Sem konkrét, sem szimbolikus értelemben nem próbálja ütköztetni a gyermek- és a felnőttvilágot. A Góli Kornélia készítette adaptáció a nagybetűs eszményekről beszél: a barátság, a szeretet erejéről, a ragaszkodásról, a hűségről, az önzetlenségről, a bátorságról. A grund természetesen többet jelent önmagánál: éppúgy szimbolizálhatja a hazát, mint a világnak azt a kicsiny szeletét, mely hozzánk tartozik.
Jelenet az előadásból |
Az előadás ritka erényének gondolom, hogy mindezt rendkívül természetesen, a szájbarágás, a plakátlobogtatás és a nyomatékos népművelés szándékának teljes mellőzésével teszi. Az Újvidéki Tanyaszínház művészei semmit nem kívánnak sulykolni; Nemecsek, Boka és a többi fiú cselekedetei teljesen magától értetődőek – ezért is képesek hatni. Igazán erősek az együttes jelenetek: a színészek elsöprő lendülettel száguldozzák be a színt, másznak fel és le Szabó Attila meredekre épített vasemelvényén, s hitelesen vívják csatáikat. Hatásosan ábrázolják a szeretet, az egymásra találás pillanatait; nagyon szép például, ahogyan Nemecsek a nyakigláb, a kisebb fiúkat óvó-védő Bokához lépten-nyomon odakuporodik.
Az előadás plakátja |
Vannak persze kevésbé szerencsés pontjai is az előadásnak. Némiképp zavaró például, hogy nem született határozott döntés arról, milyen nyelven szólaljanak meg a szereplők. Így aztán a finoman archaikusnak ható Molnár Ferenc-i sorok gyakran mai szlenggel keverednek. A felnőttvilág feltehetően szándékosan szorul háttérbe, ám éppen ezért lenne jó, ha amikor képviselői mégis megjelennek, nagyobb hangsúllyal lennének jelen a színen. S noha Béres Mártáén túl is van még néhány figyelemre méltó alakítás (mint Mészáros Gábor Bokája, a rá alkatilag is hasonlító Mészáros Árpád Áts Ferije vagy Táborosi Margaréta Gerébje), tény, hogy az ensemble játékból hosszabb-rövidebb időre kiváló szereplők valamelyest összemosódnak. Az pedig, hogy néhányan egy idő után elkezdenek kicsit „pakolni”: harsányabb stílusban (néha magát a színészi technikát is hangsúlyozva) játszani, alighanem az időjárás számlájára is írható. Igaz ugyan, hogy Kisvárdán a Várszínpad már hosszabb ideje fedett, ám egy igazi vihar így is szétverheti a produkciót. Esetünkben az eső addig verte a tetőt, amíg – némi mennydörgés segítségével – sikerült hallhatatlanná tennie az előadást, melyet egy idő után a rendező szerencsére leállított. Ám társulat és közönség kivárta a vihar csendesedését, s a játék a lendület és a bensőséges hangulat elvesztése nélkül folytatódhatott. Játszók és nézők talán éppúgy egymásra találtak ezen az estén, mintha az Újvidéki Tanyaszínház saját közegében tartotta volna az előadást. Hiszen a Magyar Attila vezette, főiskolásokból és fiatal színészekből verbuválódott csapat nem színházakban játszik, hanem nyaranta faluról falura jár, a szokottnál jóval közvetlenebbé téve a kapcsolatot színház és nézője között. Kisvárdán most megérezhettünk ebből valamit. Valószínűleg nem „korszerű” előadás A Pál utcai fiúk, s távolról sem hibátlan, de egyszerű és nemes eszközökkel hat – ami manapság valóban ritkaság.
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
