Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EMLÉKEZNI ANNYI, MINT

Mely Kiyak: Aufstand / Maxim Gorki Theater
2015. okt. 18.
Ha könnygáz megy a szemedbe, akkor ne vízzel, hanem tejjel öblögesd, mondja. Bátrabbak citrommal is megpróbálhatják. Viszont amíg elhárul a technikai hiba, és végre kapcsolják Isztambult, laborkörülmények között tanulunk tüntetni Bênavval. SZÉKELY ÖRS ÍRÁSA.
Pont az ankarai robbantás másnapján, október tizedikén nézem a berlini Maxim Gorki-színházban Mely Kiyak kurd származású német írónő, publicista Aufstand című darabját, melyet Dömötör András rendezett. Az előzetes szerint egy dühös kurd művész monológját fogom hallani, ehhez képest belépéskor a hangulat meglepően nyugodt, székemen egy cetli, rajta dokumentálva Bênav munkássága: megtudom, hogy videoinstallációkat készít és a DAAD ösztöndíjasaként került Berlinbe, így valósulhatott meg ez a ma esti előadás is. 
Fotók: Ute Langkafel
Fotók: Ute Langkafel
Nem sokra rá besiet a művész, nagy műgonddal csekkolja a mikrofont, a kamerát, szabatosan bemutatkozik, és közli, hogy performanszra készül, melyet Isztambulba közvetítene. A technikus közben bejátssza a nézőtérrel szembeni vászonra a törökországi galériát, ahol pár ember sétálgat épp, Bênav a kamerát úgy igazítja, hogy az felénk nézzen, laptopján ráír isztambuli barátjára, hogy pár perc múlva kezdhetünk is. Addig viszont mi lenne, ha a videoinstallációt gyakorolnánk?
A közönség gyanútlanul belemegy a kedélyes játékba, dobogtatunk a lábunkkal, tapsolunk, fújolunk, próbáljuk összehozni a hangulatot, Bênav arról mesél, hogy mennyire nehéz döntés kimenni az utcára, főleg ha rengeteg az állami visszaélés, képzeljük, múltkor egy tizenegy éves gyereket vittek rácsok mögé a demonstrációról, amikor tizennégy év a büntethetőség korhatára, hogyne lenne ilyenkor az ember dühös. 
Majd azt kezdi el ecsetelni, hogy mennyire nem természetes, hogy az állammal szemben érzett dühöt előre meg kell tervezni, be kell jelenteni. Kitöltünk egy pdf-et, leadjuk a rendőrségnek, hogy másnap dühösek akarunk lenni. Az anekdota egy német tüntetés kellős közepén folytatódik, melegben, náciellenes jelszavakat skandálva, nagyokat szelfizgetve közben – milyen banális elfoglaltság is demonstrálni, gondoljuk. Ezt a játszi könnyedséget ugyanakkor fokozatosan ellenpontozza az előadó; az állami erőszakot, elnyomást szinte csak jelzi az elején, magát a tüntetést technikai metaforákba csomagolja, azok pedig nem tolakodnak, csak folyamatosan élesednek.
Szinte elsiklok afölött, hogy a tüntetés mint a kontrollált düh bemutatása színházzá válik: az előadás elején lefektetett játékszabályokat, paramétereket (pl. hogy itt nemigen lesz interaktivitás) folyamatosan változtatja meg a performer, mi meg készségesen asszisztálunk hozzá, hiszen kíváncsiak vagyunk, mi lesz, ha kapcsolják végre Isztambult, miközben ez a pont az előadás előrehaladásával folyamatosan elodázódik. Pedig a jelenlét nem a távoli Isztambulban, hanem a performer történetein keresztül itt képződik meg a színpadon, de a becsapásnak hála ezt jóideig csak a köztes idő kitöltésére szánt anyagként tudom felfogni.
Erős pontja az előadásnak, hogy a jelenlét színpadon történő félreolvasása magát a dráma szövegét erősíti fel: Bênav performanszai, melyeket nagy beleéléssel oszt meg a közönséggel, többnyire arról szólnak, hogyan lehet kicselezni azokat a jelentéseket, amelyek bejáratott értelmezői hátterünk alapján adódnak, és ehelyett kitenni, a félreolvasás (félrenézés) által kiszolgáltatni azt a sérült szubjektumot, amelyről a videoinstallációk tanúskodni szeretnének.
A performansz, mely a német környezetvédelmi minisztérium Színes Törökország című pályázatára készül, tanítás közben ábrázolja Bênavot, amint Törökország éghajlatáról beszél diákjainak, de a kiállítás katalógusába egy ilyen szöveg kerül: „a hetvenes években az anatóliai kurd lakosság nagy részét kitelepítették, településeiket ledózerolták. Hogy mit is jelentett ez? Azt, hogy az erőszakos környezeti behatások eredményeképp az élőhelyek struktúrája radikálisan megváltozott, Anatólia flórája és faunája jelentős veszteségeket szenvedett el.”
Innen már teljesen kicsúszik lábam alól a talaj, az előadás egyre kényelmetlenebb kérdések boncolásába ránt be. Hogyan közölhető bármilyen trauma, ha a különböző fordítások, áttételek eltakarják, átírják azt? A történet egy kurd apa és haldokló fia közti ölelésről, a tűzharc kellős közepén, amikor az egyik pár láb megtart, a másik kettő pedig majdnem összecsuklik, Párizsban performansszá alakul, mert Bênav egy barátjával színreviszi, a sajtóban meg mindez rögtön átfordítódik a törökországi homófóbia ellen kiálló művészetté. A tanúság, az emlékezés nem tudja áttörni a személyes viszonyok közötti gátat, elvész, nem közölhető, hallgat. 
Ha az emlékezés, ahogy Bênav megerősíti az előadás folyamán, a lázadással egyenlő, akkor milyen lázadás lehet az, ami hordozni tudná egy veszteség tudatát? A tüntetés, a forradalom közös, nem pedig magányos dolog. Az emlékezés viszont szükségképpen az, ha ezt a gondolatmenetet követjük. Hol van itt az átjárás?
Cserepes fát látunk a színpad közepén, mellette szereplőnk ide-oda tologatja a láncfűrészt, közben ott az eldobált tej, citrom meg a füstgép – a Gezi parkban ’járunk’, és azt pedzegeti itt Bênav, hogy tud-e egy közös célért, a török állam reformjáért közösen tüntetni minden állampolgár? Tanácstalanul rohangál a csoportok között, meséli, hogy egyeseknél Atatürk-portré, másoknál török zászló, megint máshol a „mind kurdok vagyunk” felkiáltás hangzik el, aztán meg üdvözli egy kollégája, aki azelőtt feljelentőlevelet írt alá ellene. Bênav arra a következtetésre jut, hogy nem tud velük együtt tüntetni, hiszen nem tudnak azonosulni egymás személyes tragédiáival. És az az együttérzés, amit a „mind kurdok vagyunk” sugall, vagy akár a nyugati média szimpátiája a Taksim-téri tüntetések kapcsán azért nem lehet valós, mert nincs mögötte személyes elköteleződés a másik mint személy mellett (ami az ölelős performanszban benne volt), helyette csupán kategóriák vannak és ötletszerűen felhasznált kollektív identitások.
Ha csak a részvétel áldozata által avatódhatunk be valakinek a történetébe, ha csak az emlékezhet, aki átélt, akkor a mi (tegyük fel a kurd ügyért érzett) nézői szimpátiánk is hamis, következtet az előadás. A felszínen biztonságossá szelídített laboratóriumi tüntetést, kukkolást ígér, ugyanakkor felkínál egy azonosulási pontot egy, a nevét ki nem szolgáltató (Bênav  jelentése: névtelen) emberrel. Bênav ugyan fikció (Mehmet Yılmaz játssza őt meggyőző erővel), de felületként, tükörként lehetővé teszi, hogy magunkkal szembesüljünk: az utolsó pár percben sikerül „kapcsolni Isztambult”, de ekkor a színpadon levő művész megjelenik a kivetítőn is, ezt a képet pedig felváltja a miénk, a kamera felénk fordul, és kivetített szolidaritásunk alanyai helyett saját magunkkal szembesít a kivetítőn, ahogy épp tüntetést imitálunk egy performanszban. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek