Fehér Ferenc: Helló, zombi! / Szkéné Színház
2015.11.05.

Elég stabilan becsípődött Fehér Ferencnél a horror mint kulturális referencia: néhány éve a Drakula-sztorira kattant rá, most harmadmagával zombizik, és emlékezzünk csak, hogy a Morgan & Freemannek is volt némi pszichopatikus-lidércnyomásos kicsengése. KRÁLL CSABA CIKKE.

Hogy ő fúrta-e bele magát ilyen mélyen a témába, vagy a téma kötözködik vele ennyire kitartóan, lerázhatatlanul, ki tudja, hisz Fehér Ferenc darabjai soha nem hideg fejjel kimatekozott koncepció szerint, hanem megérzésből, ösztönből, alkotói személyisége és táncos karaktere felől közelítve születnek. Ami „jól áll” neki, az az övé lesz, azt kérdés nélkül a magáévá teszi, és úgy dolgozza fel, hogy nem rest performatív gesztussá emelni saját megjelenését, kinézetét sem. 

Fehér töviről-hegyire, lábujja hegyétől feje búbjáig fel- és kihasználja önmagát; olyan alkotó, aki nem akar, nem tud, és vélhetően soha nem is fog önmaga belső zsigeri tapasztalatain, testi adottságain kívül nagyobb arányban másból építkezni, de időnként – bár egyik erőssége mégiscsak a szóló marad – szívesen elcsábít másokat is erre a munkára. Ez az ösztönös mozgáskultúrával párosuló (ön)hitelesség pedig, megfejelve a szerzett tudás napról napra gyarapodó lenyomataival, sorra vérprofi és szakmailag nehezen kikezdhető előadásokat eredményez. A kérdés csupán az, meddig bírja még facsarni magát Fehér? Nem lesz-e idővel korlát e szakadatlan önmaga körüli forgásból?

Nem vagyok járatos horrorfilmekben, fogalmam sincs, hogy a Helló, zombi! melyik rekordnézettségű zombimozi képi világához áll a legközelebb, ha egyáltalán van ilyen (esetleg a Brad Pitt főszereplésével forgatott Z világháború „utórezgése”-e, ahol – ha információnk nem csal – az előadás mindhárom szereplője statisztált), de talán nem is érdekes. Mert, ahogy látom, Fehért sem a zombiság vérfagyasztó külsőségei, a gyilkos kéj hosszan elnyújtott aktusa, hanem a zsáner mozgásba át- és visszafordítható karakterjegyeinek sokasága érdekli, és még ott sem rogyásig a nyomasztásra kihegyezve, bár van a darabnak ilyen vetülete is – inkább mozgástanulmányként. Vagy kiskátéként kezdő és haladó zombizóknak.   

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Fehér két (sors)társával, Czap Gáborral és Szitás Balázzsal a Szkéné Színház apró, fekete falig lecsupaszított stúdióterének minden négyzetméterét bebolyongja, általában csapatosan; a nyitó képben, akár a ragadozó denevérek, egy fürtben, egymáson fekve, lógva. Lehajtott fejjel, vállba húzott nyakkal, végzetesen magukba fordulva caplatnak szürke, kinyúlt szabadidős cuccaikban (olykor anélkül) egész előadás alatt. Se a külvilág, se a többiek nem léteznek egyikük számára sem, ahogy önmagukkal sincsenek tisztában, élnek-e, halnak-e. Ha bombát robbantanának mellettük, tán észre se vennék. Perfekt zombik, (ön)tudatlanok. Wikipédiára illő (mozgás)illusztrációk az eredetében vudu varázslók fekete mágiája által életre keltett holttestekről. De nem vérszagra gyűlnek, jámborak, nem harapnak – a horror faktor tehát kilőve, aki spriccelő (mű)vér, bomló hús, hideglelés és körömrágás után vágyakozik, annak irány a videotéka tizennyolc karikás kínálata.

Az, hogy szinte végig nem találkozunk a szereplők tekintetével, sőt még az arcukat sem látjuk, látványosan a mozgásra tereli a figyelmet. Nyaklik-nyeklik a test, domborodik és horpad, feszül és ernyed, szétesik, majd újra összerázódik, próbál kifordulni sokféle pozícióban a normál állapotából. Halotti tort ül a kifacsartság, a torzság a szálkás, vékony, csontos, megzakkantan masírozó testek felett.  

Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Az látszik, hogy Fehér a főkolompos, a bandavazér; ő diktálja a ritmust, húzza maga után a többieket, ha valaki pillanatokra „kiszáll” a játékból, ő biztos bent marad. Mintha előjátszaná a mozdulatokat, a másik kettő meg követné, pedig nem: csak jobban előtérben van, mert automatikusan előtérbe vonódik, ahogy mozog, akkor is, ha fedésbe kerül. Jó, tudjuk, Fehér utánozhatatlan: ahogy a maga nemében utánozhatatlan Góbi Rita, Ladányi Andrea vagy Gergye Krisztián is, mert akaratlanul is kitűnnek abból a csapatból, ami esetenként körbeveszi őket. Ám ezúttal épp az a különleges, hogy Fehér igen sikeresen meg tudja sokszorozni magát, képes kipréselni, kitaposni azt a nyers, izomtónusokig hatoló vademberséget Czapból és Szitásból is, ami eddig jórészt csak őrá volt jellemző. Ez a két évvel ezelőtti Brothers négyes fogatánál (Dózsa Ákos, Szitás Balázs, Tr. Szabó György és Fehér) még nem volt ilyen átütő, itt viszont, bár a mozgás eredője mindhármuknál lemegy zsigerig, úgy lesz erős, hogy mindenki megőrzi a saját önképét, identitását is.

Mégis várna az ember valami mást (is). Valami többletet. Valami plusz felfedezést. Valamit, ami kicsit megtöri, ellenpontozza, kimozdítja a – Fehér zeneszerzősége mellett – talán túlságosan is a zenei dramaturgiának vigyázban álló, végig egy színárnyalatúra és azonos rezgésszámúra beállított zombitételeket.

Furcsa, hogy egy alkotót arra kell ösztönözni, hogy vonjon be más nézőpontokat, külső impulzusokat, új referenciákat is magán kívül az alkotásba (nem „külső szemre” gondolok), mert általában inkább az szokott történni, hogy művész és műve összeroppan az innen-onnan összegereblyézett „külső tudás” súlya alatt, és nem látni se őt, se a hitelét.

Kell valami, amitől nem csak azt érzékeljük, hogy úton vagyunk, hanem hogy el is jutunk A-ból B-be.
 
Szerző: Králl Csaba