Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ROMULUS TOJÁSA

Dürrenmatt: A nagy Romulus / Miskolci Nemzeti Színház
2015. okt. 12.
„Súlyos komédia, bár látszatra könnyű” – írta történelmietlen történelmi színművéről Dürrenmatt. Keszég László miskolci rendezésében szerencsésen megvalósul e kettősség. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Volt divatos, sőt ünnepelt szerző, évről-évre latolgatott Nobel-esélyes, nálunk sokáig a „haladó nyugati író” skatulyáját tartották fent számára, ám negyedszázada bekövetkezett halála óta határozottan érezhető némi árfolyamcsökkenés Friedrich Dürrenmatt irodalmi-színházi ázsióján. Az öreg hölgy látogatása persze megmaradt, s alighanem örök időkre meg is fog maradni a korosodó nagy színésznők jutalomjátékául, de amúgy a svájci író műveit utolérte a közvetlen utókor szokott, szigorral elegy közönye. Mindazonáltal imponálóan okos darabjai alighanem átvészelik e hullámvölgyet, s ebben bizony segítségükre lehet a történelem is, amelynek – szemben egy rövidéltű illúzióval – nem lett vége a keleti blokk összeomlásával és a liberális nyugati demokrácia szemre győzedelmes térhódításával – sőt, épp ellenkezőleg.      

Lovas Rozi és Fandl Ferenc
Lovas Rozi és Fandl Ferenc

A Dürrenmatt által többször is átdolgozott komédiának, A nagy Romulusnak különösen kedvez a történelem jelenkori szakasza (is). A címszereplőt ugyanis, aki hősiesen bohóckodva fölszámolja a Nyugat-Római Birodalmat, számunkra is ismerős felismerések késztetik cselekvésre – pontosabban nemcselekvésre. A komédiabeli legutolsó római uralkodó levonja a végső konzekvenciát birodalmának emberellenes üzemmenetéből, s tyúktenyésztő császári csődgondnokként csupa olyasmiről beszél, amit mi is kapiskálunk. „Hazának mindig olyankor nevezi magát az állam, amikor tömegmészárlásra készül” – hangzik el Romulus Augustulus szájából a (tétel)mondat, s nem kevésbé érvényes és meghallásra érdemes az a párbeszédrészlet, melyben a címszereplő leánya hazafias kérdésére válaszol:

„REA De hát nem kötelességünk-e a hazát minden másnál jobban szeretni?

ROMULUS Nem. Kevésbé kell szeretnünk, mint egy embert. Mindenekelőtt pedig gyanakvással. Senkiből sem lesz olyan könnyen gyilkos, mint a hazából.” 

S még amikor a legcinikusabb mondatok hagyják is el a csendes birodalomrombolásra vállalkozó császár ajkát ("A kultúra olyasmi, amit meg lehet menteni?"), akkor is bízvást rezonálhat bennünk a közös veszteség- és veszélyérzet tudata.

Salat Lehel és Szatmári György
Salat Lehel és Szatmári György

Keszég László miskolci rendezésének legnagyobb érdeme, hogy hitt e mondatok erejében és igazságában. S hogy bízott a Dürrenmatt által választott metódusban: a nézők értelmességére alapozó, okosan konverzáló komédiában. Keszég ilyesformán már-már „régimódi” előadást rendezett, satírozós szövegkiemelés és goromba ellenjátékok nélkül, s ami legalább ekkora hőstett: harsánysággal sosem túl-, azaz alálicitálva a komédia oly érzékeny egyensúlyú műfajának. Ehelyett inkább nagyjában-egészében jól pozícionált színészeket mozgatott Árvai György mutatósan ironizáló díszletében.

A legnagyobb teher, s egyúttal a leghálásabb játék a címszerep tógáját hordozó Fandl Ferencé. Fandl derűs egykedvűséggel mutatja fel a császár nemtörődöm álarcát, ám már kezdettől inkább tűnik bölcs sztoikusnak, semmint tőrőlmetszett cinikusnak. Tárgyilagossága (például a feleségével való párjelenetében) részint fejlett komikusi érzékkel, részint valódi eleganciával társul, s amikor Romulus emberi megrendülését vagy éppenséggel birodalomrombolói öntudatát kell ábrázolnia: Fandl színészi okossága szívhangokkal és egyfajta halálra szánt tisztességgel elegyül. A szerep, melyet egykor Pécsi Sándor pakolt tele a maga kifogyhatatlan emberségével és ravaszkás svádájával, most Fandl számára bizonyul a színészi erő sikeres próbájának.

Harsányi Attila és Fandl Ferenc
Harsányi Attila és Fandl Ferenc (A képek forrása: mnsz.hu)

Fandl Romulusa körül népes az udvar, mely gunyorosan egyénített figurákból áll össze, kár, hogy császáruk nevét nem sikerült még egységes formában megjegyezniük: Romulus, s nem Romolus. Szatmári György és Salat Lehel megingathatatlan nyugalmú komornyik-kettőse rutinosan indítja az előadást, Nádasy Erika tupírozott parókájú császárnéja helyénvaló házsártossággal viseli a haza anyjának szerepét, míg Lovas Rozi császárlánya elsőre különösen szerepének cserfesebb felében meggyőző. Rokonszenves a fiatalokra kiosztott miniszteri-udvaronci kar, s Kokics Péter groteszk figurája most is hatásosnak bizonyul, ezúttal fontoskodó bizánci kamarásként. A legnehezebb szerep a germánok fogságából hazaszökő, s eleven számonkérés gyanánt fellépő Aemilianusé: Lajos András kamaszosan kiegyensúlyozatlan zordonsággal képviseli a maga latin honpolgári életigazságát.

A negyedik felvonásra végre csak megérkeznek a germánok, ám kiderül, hogy őket is egy bölcs, s a birodalmiság gondolatától viszolygó baromfitenyésztő vezeti – aki azonban éppúgy a történelem foglya, akárcsak Romulus. Harsányi Attila militaryba öltöztetett Odoakere csak első blikkre marcona, s amint leveszi a napszemüvegét, már ő is gondterhelt civil. A germánok seregét a tógájukat terepnadrágra cserélő rómaiak alkotják, ezt a gazdag hagyományú poént Keszég kínálja elénk. A hatalomváltás a világnak nem sok jót ígér, igaz, a jelmondatot okvetlenül lecserélik majd: „A szabadságért és a jobbágyságért!", ez lesz az új vezérige, az „Istenért és a rabszolgaságért!” helyett. Pedig a világnak, úgy lehet, ma is jobban megfelelne, ha megmaradhatnánk Romulus Augustulus emberibb-ironikusabb felvetésénél: „Tyúktenyésztéssel a mezőgazdaságért!” 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek