Volt divatos, sőt ünnepelt szerző, évről-évre latolgatott Nobel-esélyes, nálunk sokáig a „haladó nyugati író” skatulyáját tartották fent számára, ám negyedszázada bekövetkezett halála óta határozottan érezhető némi árfolyamcsökkenés Friedrich Dürrenmatt irodalmi-színházi ázsióján. Az öreg hölgy látogatása persze megmaradt, s alighanem örök időkre meg is fog maradni a korosodó nagy színésznők jutalomjátékául, de amúgy a svájci író műveit utolérte a közvetlen utókor szokott, szigorral elegy közönye. Mindazonáltal imponálóan okos darabjai alighanem átvészelik e hullámvölgyet, s ebben bizony segítségükre lehet a történelem is, amelynek – szemben egy rövidéltű illúzióval – nem lett vége a keleti blokk összeomlásával és a liberális nyugati demokrácia szemre győzedelmes térhódításával – sőt, épp ellenkezőleg.
Lovas Rozi és Fandl Ferenc |
A Dürrenmatt által többször is átdolgozott komédiának, A nagy Romulusnak különösen kedvez a történelem jelenkori szakasza (is). A címszereplőt ugyanis, aki hősiesen bohóckodva fölszámolja a Nyugat-Római Birodalmat, számunkra is ismerős felismerések késztetik cselekvésre – pontosabban nemcselekvésre. A komédiabeli legutolsó római uralkodó levonja a végső konzekvenciát birodalmának emberellenes üzemmenetéből, s tyúktenyésztő császári csődgondnokként csupa olyasmiről beszél, amit mi is kapiskálunk. „Hazának mindig olyankor nevezi magát az állam, amikor tömegmészárlásra készül” – hangzik el Romulus Augustulus szájából a (tétel)mondat, s nem kevésbé érvényes és meghallásra érdemes az a párbeszédrészlet, melyben a címszereplő leánya hazafias kérdésére válaszol:
„REA De hát nem kötelességünk-e a hazát minden másnál jobban szeretni?
ROMULUS Nem. Kevésbé kell szeretnünk, mint egy embert. Mindenekelőtt pedig gyanakvással. Senkiből sem lesz olyan könnyen gyilkos, mint a hazából.”
S még amikor a legcinikusabb mondatok hagyják is el a csendes birodalomrombolásra vállalkozó császár ajkát ("A kultúra olyasmi, amit meg lehet menteni?"), akkor is bízvást rezonálhat bennünk a közös veszteség- és veszélyérzet tudata.
Salat Lehel és Szatmári György |
Keszég László miskolci rendezésének legnagyobb érdeme, hogy hitt e mondatok erejében és igazságában. S hogy bízott a Dürrenmatt által választott metódusban: a nézők értelmességére alapozó, okosan konverzáló komédiában. Keszég ilyesformán már-már „régimódi” előadást rendezett, satírozós szövegkiemelés és goromba ellenjátékok nélkül, s ami legalább ekkora hőstett: harsánysággal sosem túl-, azaz alálicitálva a komédia oly érzékeny egyensúlyú műfajának. Ehelyett inkább nagyjában-egészében jól pozícionált színészeket mozgatott Árvai György mutatósan ironizáló díszletében.
A legnagyobb teher, s egyúttal a leghálásabb játék a címszerep tógáját hordozó Fandl Ferencé. Fandl derűs egykedvűséggel mutatja fel a császár nemtörődöm álarcát, ám már kezdettől inkább tűnik bölcs sztoikusnak, semmint tőrőlmetszett cinikusnak. Tárgyilagossága (például a feleségével való párjelenetében) részint fejlett komikusi érzékkel, részint valódi eleganciával társul, s amikor Romulus emberi megrendülését vagy éppenséggel birodalomrombolói öntudatát kell ábrázolnia: Fandl színészi okossága szívhangokkal és egyfajta halálra szánt tisztességgel elegyül. A szerep, melyet egykor Pécsi Sándor pakolt tele a maga kifogyhatatlan emberségével és ravaszkás svádájával, most Fandl számára bizonyul a színészi erő sikeres próbájának.
Harsányi Attila és Fandl Ferenc (A képek forrása: mnsz.hu) |
Fandl Romulusa körül népes az udvar, mely gunyorosan egyénített figurákból áll össze, kár, hogy császáruk nevét nem sikerült még egységes formában megjegyezniük: Romulus, s nem Romolus. Szatmári György és Salat Lehel megingathatatlan nyugalmú komornyik-kettőse rutinosan indítja az előadást, Nádasy Erika tupírozott parókájú császárnéja helyénvaló házsártossággal viseli a haza anyjának szerepét, míg Lovas Rozi császárlánya elsőre különösen szerepének cserfesebb felében meggyőző. Rokonszenves a fiatalokra kiosztott miniszteri-udvaronci kar, s Kokics Péter groteszk figurája most is hatásosnak bizonyul, ezúttal fontoskodó bizánci kamarásként. A legnehezebb szerep a germánok fogságából hazaszökő, s eleven számonkérés gyanánt fellépő Aemilianusé: Lajos András kamaszosan kiegyensúlyozatlan zordonsággal képviseli a maga latin honpolgári életigazságát.