Henry Lewis, Jonathan Sayer, Henry Shields: Ma este megbukunk – Centrál Színház
2015.10.10.

Nekem sok kell a színházban a nevetéshez, több, mint egy normális nézőnek – tán mert civilben nagyon is röhögős vagyok. Szóval amin más a térdét csapkodva kacag, azon én többnyire nem is mosolygok. Mert rendszerint mást látok, mint a többiek. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A Centrál Színházban nemrégiben bemutatott Ma este megbukunk a bohózatok azon törzskönyvezett válfajához tartozik, amely a helyzetre és a fokozásra épül. A helyzetet fokozzák, és a helyzet fokozódik.

Színházi bemutatóra készül a vidéki színjátszó egylet; egy krimit készülnek bemutatni nagy lelkesedéssel, mérsékelt infrastruktúrával, tehetséggel és még mérsékeltebb szerencsével – de nem ez a lényeg. A darabbeli darab igazán csak ürügy; és bár egy ürügyben is ki kell derülnie a gyilkosnak a végén, itt annyira az elején derül ki, hogy szinte nem is érdekes. Mert a darab a színházról szól, valahogy úgy, mint Michael Frayn Ugyanaz hátulról című darabja, melynek utolsó felvonásában elölről látjuk a „kész” előadást, melyet az előző részekben hátulról, a színfalak mögött volt szerencsénk szemlélni.

Nos: a Centrálban nem látjuk hátulról. Ami engem illet, szívesen megnézném, hogyan is működik a közönség számára láthatatlan mezőben az, ami elől olyan, amilyen.

Cserna Antal mint ügyelő
Cserna Antal mint ügyelő

Még el sem kezdődik az előadásban az előadás, amikor baljós jelek hágnak egymás sarkára, de hogy ne „spoilerezzem” el a poénokat, csak az elsőt mondom: minduntalan leesik a kandalló párkánya, amelyet a szemérmes és zavart kellékes, Botos Éva igyekszik visszacelluxozni... Le fog esni megint, a legjobb pillanatban.

A pillanat, mégpedig a legjobb, ennek van varázsa és súlya itt: hogy minden pontosan akkor történik, amikor a darabbeli előadás szerint nem szabad, az igazi előadás szerint viszont muszáj. Kérdés, hogy bírják-e a szerzők leleménnyel, és kérdés, bírja-e a gondosan és trükkösen fölépített játéktér. A legnagyobb kérdés persze az: bírják-e a színészek, hogy mindvégig elkapják azt a bizonyos egyetlen pillanatot, amelyből persze sok van, csupa egyetlen pillanat az egész.

Az előadást Mark Bell rendezte; nagy karmester lehet, ha az eleven és szemlátomást lelkes és odaadó színészcsapat mellett a díszletet is elevenné tudta tenni, hisz partnerként működik, reagál, szinte replikázik.

Miközben a közönség boldogan és egyfolytában nevet – tényleg: nemigen van szünet a poénok között –, én a színészeket nézem. Azt, hogy a szüntelen praktikus tennivaló közepette még egy-egy figura, karakter is kikerül belőlük, mégpedig kettős, mert „színház a színházban” vagyunk: azt a lelkes és többnyire dilettáns műkedvelőt is el kell játszani, aki a krimibeli szerepet alakítja.

Schmied Zoltán (hátul Katona László) Forrás: Centrál Színház, fotó: Horváth Judit
Schmied Zoltán (hátul Katona László) Forrás: Centrál Színház, fotó: Horváth Judit

A szégyenlős és óvatos kellékest például, akinek a „primadonna” váratlan ám tartós ájulása miatt be kell ugrani előadás közben a női főszerepbe: Botos Éva demonstrációja arról szól, hogy miből lesz a cserebogár. Vagy azt az igyekvő főszereplőt, aki félájultan is visszakúszik a színpadra: Ágoston Katalin a bármi áron középre törekvő amatőrt hozza. Katona László a közönséggel minduntalan összekacsintó, a saját poénjait még egyszer lereagáló dilettánsban remekel, Schmied Zoltán bámulatos következetességgel lép jelenetről jelenetre a „csak ezt éljük túl” keskenyvágányú igyekezetével. Janicsek Péter felügyelője – és a színtársulat vezetője – kebelrepesztő öntudattal játssza túl a figurát, Janicsek meg közben erősen kézben tartja a túljátszó műkedvelőt. Cserna Antal blazírt ügyelője nem összetartja a dali társulat produkcióját, hanem szét, ezt azonban hibátlanul, minden neki jutó pillanatot a legjobban kihasználva teszi. Mészáros András föltámadó halottat játszik, meg olyan színészt, aki holtában is ficereg, mert hát játszani szeretne; ezért aztán valódi akrobatikus mutatványokkal pótol a föltámadás után. Rada Bálint inasa Feydeau-tól Molnárig az összes inasparódiát vakbélgyulladásos humorral adja, perfektül fordul minden igyekezete a pontos ellenkezőjébe.

És hát föl kéne sorolni, mert megérdemlik, a műszak minden tagját, és kivetítőn mutatni „ugyanazt hátulról”, és benyomni még egy réteget, résztvevőt, bennünket, akik röhögünk veszettül, az amatőr önmagunkon, minden Murphy-törvény überelésén, mert itt nemcsak az romlik el, ami elromolhat, hanem az is, ami nem, és elromlást ilyen tökéletesen megcsinálni, na, erre mondják, hogy bingó. Tessék venni jegyet.
 
Szerző: Csáki Judit