J. Nagy András: Senki nem látta kétszer / Knoll Galéria
2015.10.14.

„...létezésük mindig a legmélyebb közvetettség kísérteties tartományában zajlott, mert kézzelfoghatóak voltak, de elérhetetlenek, mert jelenlévők voltak, de megragadhatatlanok, mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva...” IBOS ÉVA ÍRÁSA.

J. Nagy András (1977) látott már ezt-azt a világban keleten és nyugaton egyaránt, mivel New York-ban nőtt fel, de nem ám Manhattan felhőkarcolói között, hanem Bronxban és Brooklynban. Később élt Görögországban, Hollandiában és Japánban is, szóval meglehetősen elütő közegekben, de sehol sem az idillt, a táj vagy a városok hangulatait fényképezte, hanem azt, ami a bédekkerekből hiányzik, vagyis a perifériát.
 
Shoppping small
Shoppping small
Rögtön ezzel kezdte, amikor kamerát fogott a kezébe, nyolc évesen graffitiket örökített meg, később pedig túlnyomórészt embereket, de közülük is a nyomorultakat és elesetteket, akik mindenhol vannak, és születéstől függetlenül hasonló mélységbe csúszhatnak le, aminek következtében például az utcán alszanak - Magyar test(vér) -, kukákban kotorásznak, s rakják a zsákmányt egy olyan elegáns üzlet reklámszatyrába, ahova soha életükben be nem teszik a lábukat (Shopping). Vagy ott van az az idős házaspár kerekesszékkel, akiknek az arca olyan mély tanácstalanságot és bizonytalanságot tükröz, mintha nem beszélnék az ország nyelvét, ahol élnek, vagy nem ismernék a kultúráját, amiben pedig felnőttek (What god?). Egy újabb képen idősebb nő ül a villamoson, az ablaknak támaszkodik, s olyan lemondóan, a „kirekesztettségét” keserűen tudomásul vevő arccal nézi az utcán ácsorgó fiatalokat, mint akit végképp kizártak valamiből. Őt persze csupán az életkora zárta ki a fiatalságából, a fotó címe 40s-60s villamos, tehát ez a kép Budapesten készült (a fotós 2010 óta újra Magyarországon él), a többi nem minden esetben ilyen egyértelműen beazonosítható geográfiailag. 

Ami a közlendőt illeti, nem a helyszín, hanem a figurák a fontosak J. Nagy fotográfiáin, a város nem is geopolitikailag érdekes, hanem amiatt a 2014. március 15-én Magyarországon hozott abszurd törvénymódosítás miatt, miszerint ettől kezdve nem csak a publikálásra, de a felvétel elkészítésére is engedélyt kell kérnie a fotográfusnak az érintett személytől. Ettől fotós műfajok, pályák és megélhetések mehetnének a kukába, a mi, vagyis a széles közönség tájékoztatásáról nem is beszélve. Mert ennek alapján például egyetlen hű, a migráció emberi/lélektani hajtóerejét érzékeltető képet sem láthattunk volna a menekültekről. 

40s-60s
40s-60s. A képek forrása: Knoll Galéria
Ez most nem egy mellékvágány, emberekről fotókat készíteni itthon J. Nagynak is megoldandó problémát okoz, erre utal a képek négy sarkát lekerekítő árnyékfolt, ami a kivitelezés találékonyságát sejteti. (Állítólag egy camera obscurává operált mobiltelefont használ.)

De nem csak a Ptk. vonatkozó fejezete miatt hoztam fel a menekülteket ábrázoló fotók példáját, hanem, mert – hiába nincsenek konkrétan erről szóló képek a tárlaton – a Knoll Galéria falain a világ menekülthullámainak mikrokozmoszát, vagyis a hétköznapi és főcímoldalas „morális pánikot” nélkülöző belső migráció dokumentumait fedeztem fel. Ezek, mint cseppben a tenger, emlékeztetnek arra, hogy nem föltétlen kell háromezer kilométert megtenni a hontalanságért, néha elég hozzá akár háromszáz méter, ami a (volt) otthontól elválaszt. Persze, nem csak emberek vannak a képeken, hanem például derékba tört fa, sínkeretbe fogott sánta kutya, továbbá elhagyott, amortizálódó belső terek, meg egy olyan lepusztult fehér házfal, amely (ha nem lenne rajta a MTTOSZ felirat, ami a Magyar Technikai és Tömegsportklubok Országos Szövetségét jelenti), akár egy támadás utáni szír faluban is lehetne. (A fotó címe egyébként MITTOSZ.) A fő motívumot általában irgalmatlan nagy üresség övezi, de érdekes módon ezek nem hátrafelé nyúlnak, hanem előtérként, a néző és a téma között tátonganak, ami nyomatékosan súlyosbítja a jelenségek elhagyatottságát. Az pedig, hogy ezt a distanciát morálisan magunkra vesszük-e, már nézői feladat. 
J. Nagy képei nem artisztikusak és nem bombasztikusak, még a méretüket is lent tartja, a 2014. és 2015. év terméséből válogatott fotográfiák csupán 25x25 cm-es nagyításúak, tehát közel kell menni, ha jól akarunk látni valamit. A kiállítás címe, a Senki nem látta kétszer valójában Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényének mottója, s a kiállítás narrációját is a könyv, pontosabban annak első tizenegy fejezete ihlette. A tizedik fejezetből, egy nagyon hosszú mondatból származik a bevezetőben olvasható idézet. Igaz, Krasznahorkai a szelekről írta ezt.

A kiállítás 2015. november 7-ig tekinthető meg.
Szerző: Ibos Éva