The Affair
2015.10.06.

Ritkaság, hogy egy sorozat rögtön az első szezonja után Golden Globe-díjat nyerjen a legjobb dráma kategóriában, és még a legjobb színésznőnek járó díjat is beseperje. Pedig épp ez történt az év elején a Showtime szériájával, a The Affairrel (A viszony). Kedvcsináló az október 4-én elstartolt második szezon elé. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Legyen bármekkora sorozatjunkie az ember, nem mindenki hajlandó belekezdeni egy olyan szériába, amely már a címében is vállaltan a házasságtörésről szól. A The Affair el sem kezdődik még, és a sorozat máris lehetséges nézőket veszített: főként a konzervatív értékek szószólóit, vagy azokat, akikben a téma esetleg fájó emlékeket idéz. Más a prekoncepciója egy ilyen cím hallatán annak, akit megcsaltak, és más azé, aki maga is csalt már – kevesen képesek el- és beismerni, hogy a vásár mindig kettőn áll. Ha még pontosabbak akarunk lenni – szerelmi háromszög révén – három, esetünkben pedig rögtön négy személyen, lévén két házasságból kacsintanak ki a főhőseink. 

Ruth Wilson
Ruth Wilson
Nem létezik a „gaz csábító” kategóriája, hiszen csábítani csak azt lehet, aki maga is el akar csábulni, és akitől csábítottak, szintén közrejátszik/közrejátszott a csábításban: valami már nem, vagy eleve nem volt kerek a kapcsolatában. A The Affair első szezonja tulajdonképpen erről szól. Csak másodsorban egy házasságon kívüli viszonyról, egy elsöprő szerelemről – elsősorban a lehetséges nézőpontokról, az oldalakról, a többféle igazságról, a férfi és a nő szemszögéről, a megismerés határairól, és arról, hogy mindig a saját szűrünkön keresztül szemléljük a valóságot, ha pedig szerencsénk van, ez a lényeges pontokon összeér a másik valóságával. 

Klasszikus A vihar kapujában dramaturgia ez, még a vallomáshelyzet is stimmel. Férfi főhősünket, a negyvenes New York-i Noah Sollowayt (Dominic West), négy gyermek apját úgy ismerjük meg, hogy miközben bepillantunk a mindennapjaiba (készülődés az éves nyaralásra az apósnál), narrátorként is halljuk őt – az életéről beszél valakivel, méghozzá egy hivatalos személlyel, aki épp a vallomását veszik fel. Minden epizód két részből áll, az első rész Noah szemszöge; a második, nagyjából ugyanilyen hosszúságú rész pedig a női főszereplőé, Allisoné, a szeretőé (Ruth Wilson); vagy épp fordítva: van, hogy Allisonnal indul az epizód és a férfival fejeződik be. Ugyanazokat a múltbeli eseményeket idézik fel mindketten a nyomozónak (Victor Williams), mégis különböző történeteket hallunk – mások a motivációk, más a hangulat is, máshol vannak a hangsúlyok, máshol kezdődnek és érnek véget a történések; visszacsengenek ugyanazok a mondatok, de Allison úgy emlékszik, Noah mondta, Noah pedig úgy, hogy Allison. A két szemszöget a néző kénytelen folyamatosan ütköztetni egymással – és ahogy már a cím esetében, most is rögtön kiderül rólunk valami: kit tekintünk a főszereplőink közül megbízható(bb) narrátornak, a férfit vagy nőt? Kinek hiszünk inkább kettőjük közül? Befolyásolja az is a hozzáállásunkat, hogy melyik nemhez tartozunk? 

A viszony leglényegesebb pontjaira (megismerkedés, vallomás, első csók, első szex) mindkét fél másképp emlékszik vissza. Noah történetében Allison a csábító, a frivol nő, akinek egyszerűen nem lehetett ellenállni; Allison viszont arra emlékszik, hogy főként a gyásza, a magánya hajtotta bele a kapcsolatba. Abban az epizódban, amikor a nő bevallja Noahnak, hogy meghalt a kisfia, a férfi a saját elbeszélésében említést sem tesz erről – ahogy arra is másképp emlékeznek vissza, mennyire volt jó a másiknak az első együttlét; vagy, hogy mikor mondták ki először, hogy „szeretlek”. Nyilvánvaló, hogy a megidézett emlékeket a szereplők vágyai szintén befolyásolják, az hogy az adott szituációban milyen viselkedést vártak volna el a másiktól.  

Noah részeit elnézve úgy fest, a férfi félrelépésének hátterében egyrészt az unalom állt, másrészt elege lett abból, hogy alárendelt szerepet tölt be a családjában: a felesége, Helen (Maura Tierney) gazdag szülei fizetik a jelzáloghiteleit, a gyerekei tanulmányait; az apósa sikeres író, szemben vele, aki csak egy könyvet írt, és ambíciói ellenére még mindig csak egy középiskolában tanít. A pincérnőként dolgozó Allison saját elbeszélése alapján sokkal sötétebb világból érkezett – a megismerkedés időpontjában az egykori nővérke egy tengerparti üdülőövezetben (Hamptons) próbálja feldolgozni kisfia halálát, ami a férjével, Cole-lal (Joshua Jackson) való kapcsolatára is rányomja a bélyegét. A helyzetét tovább bonyolítja, hogy egy olyan kétes hírű családba házasodott be, amelynek nem pusztán szava van a helyi közösségben, de az ököljog érvényesítésétől sem riadt vissza soha. 

Dominic West, Ruth Wilson
Dominic West, Ruth Wilson
A néző számára világos, hogy a sorozatbeli detektív egy konkrét bűntényben nyomoz, ám mégis inkább úgy fest, magát a viszonyt akarja feltérképezni, megérteni és felgöngyölíteni – mintha a házasságtörés volna a bűntény, a két elkövető pedig: Allison és Noah. Lehetne tehát a vallomáshelyzet nyomozóstul és kihallgatásostul egy allegória – a két ötletgazda, Sarah Treem és Hagai Levi, akik már a Terápián is közösen dolgoztak, azonban mintha nem bíznának benne, hogy Allison és Noah szerelme és annak dinamikája önmagában is elég érdekes a számunkra, rátesznek még egy lapáttal. A több nézőpontú, mozaikos, kihagyásokon alapuló szerkezetben az utolsó részekre egyre hangsúlyosabbá válik a krimiszál, így a zárlat az egész első szezont visszamenőleg teszi idézőjelbe: lehet, hogy az eltérések az elbeszélésekben, az emlékek különbözősége nem is gendertanulmány és a megismerhetőség határainak bemutatása, hanem szándékos torzítás főszereplőink részéről? Végül is van egy halottunk, aki gyilkosság áldozata lett (cserbenhagyásos gázolás), a detektívünk pedig Noah új regényében érdekes párhuzamokat vél felfedezni a bűnténnyel. 

Épp ez a „fordulat” és hangsúlyeltolódás okozott számos nézőnek csalódást – az első szezon vége ugyanis azt sejtette, hogy a második évad főként a bűnesetre koncentrál majd és nem a szerelmi szálra. Pedig a rajongók és a lelkes kritikusok szerint izgalmas volt megélni, hogy nézőként hogyan értékelünk át mindent, amit addig láttunk, csupán attól, hogy fél óra elteltével egy másik nézőpontot is megismerhetünk. Ahogy abban is volt elég dráma és nyersanyag, hogy hogyan alakult főszereplőink hozzáállása a fejlődő kapcsolatukhoz, milyen jövőt képzeltek el maguknak, és miként változott a viszonyuk a megcsalt házastársaikhoz, amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen lebukás és az időszakos visszarendeződés. 


Az új, második szezon hivatalosan október 4-én indult, de a Showtime – igazodva a trendekhez – online előfizetőinek egy héttel korábban már hozzáférhetővé tette az első részt. És bár időközben az egyik ötletgazda, Hagai Levi lelépett, mondván, nem szerette az irányt, amely felé a sztori haladt (valószínűleg épp a fentebb említett krimi-szálra célozhatott), a második szezon nyitánya ugyanolyan sodró erejűre sikeredett, mint anno a pilot. Ha az előző évad zárlata el is bizonytalanította a nézőt, a mostani kezdés alapján továbbra is elmondható, hogy a The Affair az egyik legjobb és legokosabb jelenleg futó karakterdráma sorozatszinten – zseniális színészi alakításokkal. 

Már az első részben egy vadonatúj nézőpontot kapunk, méghozzá a megcsalt feleségét (Maura Tierney), nézőként lényegében tehát ott vagyunk, ahol a part szakad: immár vele is együtt érzünk, konstatálva, hogy hiába ünnepeltük a szerelmet az első szezonban, ami az egyik oldal nyeresége, az a másiknál veszteségként jelentkezett, egyszerre mindenkinek nem lehet jó. Ráadásul, ahogy a stáb sejteti, nem csak Helen, de a másik megcsalt fél, Cole nézőpontja is tovább árnyalja majd az eseményeket, ahogy a nyitó epizódból még egy kívülálló, a Noah és Helen válását levezénylő mediátor véleménye is rögtön becsípődik a nézőnek, aki szerint a házasságon kívüli viszony csak tünet, soha nem a betegség. 

A The Affair épp attól remek sorozat, hogy egy olyan témát mutat be árnyaltan, több lehetséges nézőpontból, amelyet hajlamosak vagyunk mindannyian az aktuális élethelyzetünk, az élettapasztalataink és előítéleteink alapján sarkosan megítélni. Többet mond el tehát rólunk, mint magáról a sorozatbeli viszonyról.