A nyelvi és tematikai értelemben is sűrű, súlyos szövegek elhagynak mindent, ami elhagyható az emberi határhelyzetek pszichológiájának ábrázolásából, és csak a legszükségesebb marad: végletekig csupaszított, különös, szinte tolakodóan intim és felkavaró történetek, amelyek furcsa, szokatlan nézőpontból mutatnak meg hétköznapi jeleneteket, és amelyekből a derű és a boldogság hiányozni látszik.  

Távolról nézve, általánosságban nehéz lenne újat írni Szvoren Edina harmadik novelláskötetéről: a korábbi, komoly szakmai sikert arató köteteinek stílusa, látásmódja érvényesül Az ország legjobb hóhéra című kötetben is. Ugyanakkor egyfajta klasszicizálódás figyelhető meg az egymást követő kötetekben: mintha az extrém nyelvi megformáltság, a figyelmet virtuozitásával lebilincselő nyelvi minőség szerepe csökkent volna, helyette pedig a történetmondás világossága, átláthatósága lép előtérbe. Nem éles váltás ez, inkább tendencia: a Szvoren-novella továbbra is könnyedén felismerhető bizonyos nyelvi jegyek alapján, de határozottan az a benyomásom, hogy az új kötet már inkább olvasóbarát, mint az előzőek.

„Egyfajta esztétikai törekvésem, hogy az olvasó saját mentális munkája legyen azoknak a réseknek a feltöltése, amelyek szándékom szerint ott tátongnak akár az írások, akár a mondatok között” – nyilatkozott a szerző írásainak befogadói attitűdjéről a HVG-ben. A szövegek szabályosan megdolgoztatják az olvasót, nem adják könnyen magukat. Épp ezért talán jobban teszi az ember, ha nem próbálkozik meg azzal, hogy egyvégtében olvassa el a kötetet: kisebb adagokban nem annyira kimerítő. 

Az egy-két kivételtől eltekintve egyes szám első személyben elbeszélt történetek perspektívája túl szűkös, túl közeli ahhoz, hogy a képek között könnyedén váltani lehessen. Az apró, jelentéktelennek tűnő tárgyakra, megfigyelésekre való ráközelítés a Szvoren-művek alapvető szervezőelve. Gyakran lehet az a benyomása az olvasónak, az in medias res indítások és a nem feltétlenül lekerekített zárlatok miatt, hogy egy véletlenül elkapott monológot hall; mint amikor az utcán véletlenül kihallgatunk egy telefonbeszélgetést, vagy találomra bekapcsoljuk a rádiót: idő kell, míg tisztázzuk a szerepeket és magát az alaptörténetet. Ezt a benyomást még jobban felerősítik az idegenség képzetét keltő enigmatikus nyelvi elemek. Szvoren Edina kifejezetten kedveli a szokatlan hangzású, idegen neveket (Trifánné, Drelyó úr, Usak, Mima, Szamogon bakfis, Lem stb.), sőt, az olvasót többször hosszú időre bizonytalanságban hagyja az elbeszélők, illetve szereplők neme felől is. A szövegek hangulatát egyébként is alapvetően meghatározza az, hogy nagyon korlátozott a rendelkezésünkre álló, a történetek értelmezését segítő információ, a képzelet pedig óvatosan tapogatózva próbálja felderíteni a homályban hagyott részleteket. A szereplők rendre utalnak saját nyelvhasználatukra, egy-egy általuk túl gyakran használt szót vagy kedvenc kifejezésüket kiemelve, ami által a leghétköznapibb közlések is valamiféle elidegenítő felhangot kapnak. Sőt, „[a] gyakran használt szavak idővel alkotóelemeikre esnek szét, vagy fokozatosan átalakulnak más, értelmetlen szavakká.” (A. úr és A. kisasszony, 169.)

A fent idézett önértelmezés fényében pedig nem meglepő, hogy a különféle réseknek, mélyedéseknek, repedéseknek szinte minden szövegben szerepük van: nem szembetűnő kapcsolódás ez, mégis összefogja a szövegeket. Hasonló motivikus hálót rajzol ki a fogak, a köröm és a folt említése is, de az efféle motívumismétlődések mechanikussága egyúttal kérdésessé teszi azt, hogy regisztrálásuk révén közelebb juthatunk-e a novelláskötet világának bármiféle átfogó értelmezéshez. 

Például: „Retikülöm a kerek márványasztal közepén, cipzárjából itt-ott kitört a fogazat. Szája torz – emberi – mosolyra áll. Az itallapon horpadás. Anyám keze nyoma. Akarata őspáfrányokat présel a kövekbe.” (Munkanéven ember, 87.) A torz fogazat a Szegény mókusarcú Decsi című novellában is előkerül, a gyilkossá vált egykori sporttársra való emlékezésben: „Azt beszélték, hogy az anyja manikűröshöz járatja, körömépítésre, mert a pengető kézen gyakran berepedeznek a körmök. Decsi szorosan, légmentesen tekerte az ujjára a leukoplasztot, aztán egy-két határozott rántással a fogával szaggatta el. Amikor később – a legtöbbünknek már családja volt – megláttuk őt az újságban foghíjasan, őszülő halántékkal, biztosra vettük, hogy éppen azokat a fogait vesztette el, melyekkel a leukoplasztot tépdeste az öltözőben. Jól emlékszik minden fehér és sárga öves, hogy Decsi néhány foga már akkoriban is kilazult és előremeredt.” (49.) Ezek az ismétlődő képi elemek az olvasás során folyton felhívják egymásra a figyelmet, intertextuális kapcsolódásokat hoznak létre a novellák között, de az olvasó az aha-élmény helyett inkább bizonyos panelek vissza-visszatérését érzékeli; ha van ennek az ismétlődésnek funkciója, akkor az a monotónia és a kiüresedettség felmutatása a kötet szerkezeti szintjén is.

A rövid, nagyobbrészt öt-hat oldalas szövegek két-három szereplő viszonyrendszerét mutatják be, leginkább a szülő-gyerek kapcsolatot kiemelve. Ezek a frusztrált, félelmeken és szorongáson alapuló kapcsolatok a testi-lelki szorongatottság fokozatait ábrázolják. Valamiképp mégsem hat túl különösnek mindez: az önmagukban megdöbbentő, a szokásos gondolkodási sémákat kimozdító, felforgató történetek, viszonyok így együtt egy olyan világot alkotnak, amelyben mindezek a devianciák, „másságok” voltaképpen természetesen simulnak bele a környezet szürke szövetébe. Az alig-alig funkcionáló, kiüresedett emberi kapcsolatok, az erőszak, a részvétlenség, a kegyetlenség, a fizikai és lelki szenvedés sokkal inkább része a mindennapi életünknek, mindez sokkal hétköznapibb, mint azt szeretnénk gondolni; ha üzenetet akarnék találni ebben a könyvben, talán ennek a közönynek a megfogalmazása lenne az. Mintha a szerző széles mozdulattal körbemutatva hivatkozna a klasszikus vonneguti bölcsességre: így megy ez. 

Persze a sokkolás is bonyolult műfaj. Nehéz megtalálni a felforgatásnak azt a határát, mi még nem túl sok. Számomra rögtön a második novellában (Trifánné, kedves) van egy nagyon erős túlkapás: „Miután megszületett a fiam, ki akartam tépni a méhem” (9.) – olvassuk, ráadásul a szabóságban rongyokat szedő asszony hanyatlástörténetében a kiszakadó zsák és az anyaméh egymásra vonatkoztatása annyira felkavaró, hogy azt már hatásvadásznak, illetve feleslegesen túlzónak érzem. De nagyon érzékletesek például a kamaszok szorongó élethelyzeteit tematizáló szövegek (pl. Limanova tér, És én?), ahogy a schumanni gyerekdalokra utaló Kindeszenen címet viselő novellák is – amelyek voltaképpen egy szétosztott ciklust alkotnak a könyvön belül – magabiztosan hozzák az egész könyvet átjáró, fojtogató légkört. A fülszöveg is feltünteti, hogy a szerző zeneelméletet és szolfézst tanít: a zene kitüntetettsége nemcsak ebben a címadásban, de konkrét szöveghelyeken is megmutatkozik. A ritmus fontos szövegszervező erővé válik Az ország legjobb hóhérában: a prózanyelv lüktetése, a szövegek egymásutánja, a gondolatok, motívumok ismétlődésének ritmikussága a novellák működésének kulcsát jelentik.