Nemzetközi Csecsemőszínházi Fesztivál / Vaskakas Bábszínház, Győr
2015.10.05.

Csecsemőszínház, babaszínház, aprók színháza, tipegő – a bábszínházi keresztségben megannyi gyűjtőnevet kaptak a három év alattiaknak szóló előadások, melyek első nemzetközi fesztiváljának a győri Vaskakas Bábszínház adott helyet. PAPP TÍMEA BESZÁMOLÓJA.

Egy cumi alakú lámpa világítja be a teret, a fénypászma egy fehér alapon színes pöttyös kört hasít ki a térből. Ez volt annak a háromnapos nemzetközi csecsemőszínházi fesztiválnak a logója, amellyel megnyílt a Vaskakas Bábszínház új, művelődési házból átalakított-átvett épülete, ahol a legkisebbek kifejezetten nekik dedikált termet kaptak. Egyszerre semleges és inspiratív ez a környezet. A falakon és a padlón barátságos kék és zöld, az első nézőtéri sorokban színes babzsákok és párnák a bátrabbaknak, majd fotelok a kényelmeseknek, hátul padok a szégyenlősebbeknek.

A fesztivál létrejötte – napi két előadással és egy workshoppal/prezentációval – ennek az egyre inkább elterjedő és emancipálódó műfajnak a helyét erősíti a szakmán belül. Hiszen az, ami a Kolibri (akkor még Családi, ma) Gyermek- és Ifjúsági Színházban Magyarországon elkezdődött, egyre több vidéki bábszínház repertoárjába került be. 

Casa
Casa
Nézhetünk hideg fejjel és szívvel anyagi szempontból a csecsemőszínházra. Ha életkorilag fölfelé nem tudnak nyitni, hát ott az út lefelé, így új korosztályt nyernek meg a színházak, s mivel a babák általában nem egy, hanem két szülővel vagy nagyszülővel érkeznek, a jegybevétel is növekszik. Nem elvetendő az a következmény sem, hogy a színház iránti elkötelezettség korán kialakul, a lojális néző pedig igen nagy kincs. Aztán van még egy praktikus szempont, ami szintén a kor(határ)ral jár: a csecsemőszínházba járó gyerekeket biztosan nem viszi be az ovisoknak, neadjisten iskolásoknak szóló előadásokra a mindenáron és minél hamarabb kulturálni kívánó szülő.

És nézhetünk egészen más szemmel ezekre a produkciókra. Például a Magyarországon is jól ismert bolognai színház, a La Baracca Casa, azaz ház/otthon című előadására, ami a legromantikusabb és/vagy a legszofisztikáltabb színháznéző felnőtt lelkét is eléri. Klasszikus történetmesélést látunk: egy pici, legalább három számmal nagyobb kapucnis pulóvert és bolondos törpesapkát hordó nő és egy magas, vállas, göndör fürtű, szakállas, fehér kertésznadrágos férfi egymásra talál, a férfi házat épít a nőnek, gondoskodik róla, figyel rá, szereti őt, a nő pedig örül, hogy valaki gondoskodik róla, figyel rá és szereti őt. Néhány fehér négyzetlapból és szürke műanyag csövekből épül a ház, benne az ágy, ahol mesét olvas a férfi a nőnek. Apránként épül a történet, a ház és a kapcsolat, miközben csupa játékosság az előadás, ahol a sapkából vödör lesz, a csőből periszkóp, sőt még a vizes szappantól habos műanyag padlón is lehet tapicskolni. Emocionális előadás a Casa, nincs benne rohanás, csupa nyugalom és biztonság. Szabadságot hagy arra, hogy belekapcsolódjon a néző, s ha ezt megteszi, nagyon intenzív élményt kap a színpadon szintén intenzíven létező színészektől. Ahhoz, hogy működjön a 3 év alattiaknak is, ez mindenképp szükséges.

Ha Dede
Ha Dede
S hogy mi még, arról Roberto Frabetti, aki az 1976 óta működő, az 1986/87-es évad óta a legkisebbeknek is játszó bolognai gyerek- és ifjúsági színház egyik alapítója, írója, rendezője beszélt workshopján, ami valójában nem is workshop volt, hanem három évtized és 35 előadás  tapasztalatainak megosztása sok-sok személyes, magával ragadó élménnyel. És olyan meggyőzően, olyan szenvedéllyel, hogy ha egy színházcsináló hallja őt beszélni, biztos vagyok abban, hogy azonnal gyerekszínházat akar csinálni. (És ha egy szülő hallja őt, remélhetőleg megérti, miért nem a gyerek a rizikófaktor, hanem a kicsik felnőtt kísérője…) Frabetti nem mondott nagy, revelációnak ható igazságokat, nem nyilatkoztatott ki. Legfontosabb útravalója csupán annyi volt, hogy minden művész kövesse azt, amit a szíve diktál, és hagyjon időt a kísérletezésre. (Közben pedig irigyelhetjük őket azért, mert Bolognában van idő és fenntartói támogatás arra, hogy fokról fokra, gyakorlatilag percről percre építsék fel produkcióikat.)

Az olaszok mellett három hazai előadást hívtak meg a szervezők, és a Vaskakas is bemutatkozott. A meghívott előadások a műfaj sokszínűségét mutatták, bizonyítva, hogy lehet elővenni mondókákat (Tütü-tutu autó - Vaskakas Bábszínház), lehet dramaturgiailag anyagok, textúrák különbözőségére építeni (Pont, pont, vesszőcske - Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház), lehet lineáris történetvezetéssel élni (Szerelmükből születtem én - Mesebolt Bábszínház). Ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy a tér és a színek jelentősége fokozottabb, a zene pedig sokkal nagyobb és integráltabb szerepet kap ezekben a produkciókban, mint bármely más korosztály esetében. 

Pont, pont, vesszőcske. Fotók: Vaskakas Bábszínház
Pont, pont, vesszőcske
A veszprémi Kabóca Bábszínházból érkezett a belga Theater De Spiegellel együttműködésben készült, határon innen és túl is több éve megérdemelt sikereket arató HaDede. A varázszenére és csöndekre épülő tárgyszínházi előadást Kiss Erzsi és Szabó Balázs összeszokott párosa játssza. Ha akarom, kockákat és gömböket látok, ha akarom, mágikus objekteket, ha akarom, tojásból kikelő madarakat vagy bújócskázó sapkás manókat. Örömjáték ez, ami tele van abszurd és vicces testhelyzetekkel, ugyanakkor van benne valami rituális, a természeti népek szertartására emlékeztető.

Arról, hogy a zenének milyen szerepe van a gyerekszínházban, Novák János tartott prezentációt, amelynek központi gondolata sokak számára valószínűleg radikálisan hangzik. Novák szerint a legkisebbeknek készült előadások zenei nyelve tulajdonképp nem más, mint egy új színházi generatív grammatika megteremtése, ebből az alapgesztusból viszont - tehát a hatáselemek definíciójából - más korcsoportokkal foglalkozó alkotók is hasznot húznak. Szó esett a gyerekek sűrített valóságáról, valamint arról is, hogy ami a felnőttnek performatív gesztus, az a gyereknek narratíva. Ismertette a Kolibri Színházi Todájának elkészülési folyamatát, annak buktatóit, és más személyes példákon keresztül adott betekintést a Kolibri műhelyébe.

Szerelmükből születtem én
Szerelmükből születtem én. Fotók: Vaskakas Bábszínház.
Abba a műhelybe, amellyel a fesztivál harmadik előadója, Király Ildikó, az ELTE PPK Kognitív Pszichológia Tanszékének oktatója évek óta szorosan együttműködik. Tőle a gyerekek első öt évének fejlődéspszichológiájába kaphattak kísérletek felvételeivel is illusztrált elméleti betekintést a résztvevők, akik között a Vaskakas és más bábszínházak képviselői mellett helyi érdeklődő pedagógusok is voltak. Ezekkel az ismeretekkel és fejlődési szakaszokkal nyilván mindenki tisztában van, a rendszerezetten összeszedett ismérvek és az ismertetett kísérletek azonban tágabb kontextusba és más szemszögbe helyezték az empirikusan szerzett tapasztalatokat. 

És ennek a fontosságát emelte ki Csortán Erzsébet, a békéscsabai Napsugár Bábszínház színésze a záró napon, összegezve a fesztivál hasznát. Azt, hogy szerte az országban csinálnak csecsemőszínházi előadásokat, de arról, hogy azt jól vagy rosszul csinálják-e az alkotók, nincs visszajelzés, útmutatás vagy irányjelzés. Ami tehát a Vaskakas rendezvényével elindult, komoly lépés a műfaj tekintetében és jóval nagyobb hatókörrel bír a csecsemőszínház emancipációjához vezető úton.
Szerző: Papp Tímea