A Nemzeti Filharmonikusok koncertje
2015.10.05.

A Nemzeti Filharmonikusok hagyományos szeptember 25-i évadnyitó hangversenyén ezúttal a 20. század három „legeslegnagyobbjának” – maradjunk annyiban, hogy a 19. században születettek közül –, tehát Schoenbergnek, Stravinskynak és Bartóknak egy-egy művét hallottuk Kocsis Zoltán vezényletével. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A program láttán felmerül az emberben a kérdés: vajon láttuk-e már egyáltalán ezt a három nevet így, egymás mellett? Mert kétségtelen: három egészen külön világot képvisel a három szerző, s már az első félidőben egymás mellé kerülő Stravinsky- és Schoenberg-darab is mintegy hátat fordít egymásnak. Az előbbi vonószenekarra írt Concerto in D-je, és – valamivel kisebb mértékben – az utóbbi Zongoraversenye azonban nem tartozik szerzője nagyobb szabású műveinek sorába, ezért, mintegy a Kékszakállú előzenéjeként megszólaltatva, nem képeztek azzal egyenlő súlyú műsorszámokat, s így nem is vetült fel elemi erővel az egymáshoz való viszonyuk problémája.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

A Stravinsky-concerto, telve csúfondáros, gunyoros gesztusokkal, meglepő ötletekkel és metrikai játékokkal a szélső tételekben, lassú középső tételében őrzi az „orosz korszak” varázslatos és bódító, szerelemmel telített líraiságát. A két hang ellentétje adja a darab dinamikáját, amely Kocsis Zoltán vezénylésével minden részletével együtt jól megmutatkozott.

Schoenberg zongoraversenye persze keményebb dió a hallgató számára – de talán nem annyival. Lou Harrison szerint a mű a frázisok klasszikus megformálásával, a forma tisztaságával szerzi az igazi élvezetet hallgatójának. S tekintettel az attacca egymásra következő négy tétel tömör megformálására, a részletek Schoenbergre jellemző módon rendkívül finom és változatos kimunkálására, a figyelmes hallgató valóban alig győzi befogadni az új meg új, izgalmas impulzusok sokaságát. A hálásnak semmiképp sem nevezhető zongoraszólamot Báll Dávid maximális koncentrációval és differenciáltsággal szólaltatta meg, Kocsissal és a szintén rendkívül precízen játszó zenekarral teljes összhangban.

Kocsis Zoltán és zenekara azonban a hangverseny második felében jutott fel a legkiemelkedőbb magaslatokra. Ami a zenekart illeti, az elementáris erővel hangszerelt opera nagyon kevésszer fedi fel annyi titkát a hallgató előtt, mint ebben az előadásban tette, amikor úgyszólván minden játékos az egész partitúrát képviselve szólalt meg, a precizitás és a zenei, sőt a pszichológiai érzékenység igen magas fokán. Kocsis lenyűgöző módon tartotta kézben és foglalta egyetlen ívbe a darab feltartóztathatatlan folyamatát, rohanását a mozdulatlanság, az örök éj felé. Ez a szinte tapintható, vágható szervesség és kohézió volt az előadás másik nagy hozadéka.

Wiedemann Bernadett
Wiedemann Bernadett

A harmadik pedig a férfi-nő kapcsolat alig feloldható ellentmondásainak vetületeként kirobbanó harcnak, a konfliktusoknak az elementáris ereje, rendkívüli hőfoka. Ez természetesen nem valósulhatott volna meg két egészen kiváló énekes nélkül. Első közelítésben, a hangtípusok szintjén pedig talán nem is illik egymáshoz ideálisan a két karakter. Wiedemann Bernadett hatalmas tömegű, minden szenvedély kifejezésére alkalmas, altot idézően „zsíros” orgánuma, illetve Bretz Gábor elementáris szépségű és tökéletesen kiegyenlített, ugyanakkor valahogyan mégis karcsú és ezerszínű basszusa helyenként nem állt egymással egyensúlyban: Bretz a fortékban valamelyest alulmaradt, vagy legalábbis éneklésének izgalmas nüanszai nem érvényesültek teljes egészükben. A veszteség azonban csekély volt, tekintetbe véve, hogy mindketten mindent kockáztatva, minden energiájukat, színészi és emberi érzékenységüket latba vetve formálták meg a két szereplőt és gyorsan változó kölcsönös helyzetüket. Ilyen módon mind a ketten rendkívüli elhitető erővel váltak azonossá a megszemélyesített hősökkel; ez tette lehetővé, hogy – az ezt maximálisan elősegítő zenekari háttér előtt – érzelmeik és konfliktusaik ritkán hallható természetességgel és hitelességgel nyilvánuljanak meg a hallgató számára. Miközben a beszédes csendek és a kommunikációképtelenség pillanatai is érzelmi fortissimóként hatottak.

Mozart szerint a zeneszerző legnagyobb boldogsága, amikor egy tételt a maga formai komplexitásában egyetlen pillanatba sűrítve képes hallani és átélni; a Kékszakállú utolsó pianissimóinak kicsengésekor a hallgató egy pillanatig valahogy így érzékelhette a megelőző órát, s ez megfoghatóvá vált a közönség hosszas, döbbent csendjében. Kocsis Zoltán is boldognak látszott.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2015. szeptember 25.