Milyen könnyen címkézzük és skatulyázzuk a körülöttünk lévő ezerszínű világ alakra, nagyságra, minőségre nézve egyaránt nagyon különböző elemeit! Az előítéletesen gondolkodó embert viszonylag ritkán szokták megzavarni a tények: az otthonról meg az iskolából hozott, kisebb-nagyobb közösségek által finoman sugallt vagy éppen erőszakkal sulykolt, megfellebbezhetetlen(nek tűnő) igazságok ereje elképesztően erős, és – akinek már járt a kezében életében történelemkönyv, vagy olvas híreket, jól tudja – egészen dermesztő dolgokra képes ragadtatni az ember nevű állatot. 

Aligha szükséges hosszan elmélkedni arról, hogy miközben karnyújtásnyi, vagy inkább kattintásnyi távolságra került napjaink európai emberétől bármely, akár a világ túlsó felén fekvő háborús zóna, mégis mennyire védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk az információk hitelességével kapcsolatban. A szívfájdító vagy éppen felháborító képek ereje lehengerlő, sokszor már a saját szemünknek sem hiszünk, cserébe nagy kereslet van a hagymázas konteókra, a média manipulatív hatalmáról meg amúgy is könyvtárnyi irodalom és tengersok hétköznapi tapasztalat beszél. És mindeközben a fehér, keresztény, heteroszexuális, satöbbi ember meg van arról győződve – és fejlett önvédelmi mechanizmusai tovább erősítik ezt a tévképzetet –, hogy minden úgy van jól, ahogyan azt ő csinálta és csinálja az elmúlt néhány száz vagy ezer évben. Kár, hogy a valóság ez idő alatt elgaloppozott mellette. Azaz mellettünk. 

És éppen ezért kell az olyan fesztiválokat, mint amilyen a nyitrai, nagyon megbecsülni. Az alig 80 ezres városkában (és ne gondoljunk bele, hogy a kétszer akkora Pécsen ehhez képest mi zajlik évről évre színházi fesztivál címszó alatt) nem csupán a szlovák, de a régió szinte összes színházi kultúráját beelőző előadásokat lehet látni. Előadásokat európai, és Európán kívülről érkező, de nagyon is ide (ide is) tartozó alkotóktól – lám, egy újabb makacs bináris oppozíció, aminek a tarthatatlanságát bizonyítja a fesztivál idei kiadása: két bemutató is foglalkozott az 1994-es ruandai népirtással, az egyik, a Hate Radio (papíron) német-svájci, a másik, a Samedi détente francia produkció, de mindkettőn ott van az afrikai (származású) alkotók kézjegye. A nagyszerű alkotók személye garanciát jelent, szavaikkal és gesztusaikkal, énekükkel és táncukkal hitelesítik a hihetetlent. 

A Samedi détente-re kis híján azt írtam, hogy a kettő közül az egyszerűbb eset, pedig hogy is lenne az: az előadás koncepcióját jegyző, a háromból az egyik szerepet játszó Dorothée Munyaneza 12 évesen, kislányként volt kénytelen átélni az emberiség történetének egyik legborzalmasabb, a civilizált Nyugat mérsékelten civilizált félrenézésével kísért fejezetét. A ruandai népirtás tíz hónapja alatt egyes becslések szerint egymillió embert gyilkoltak meg: az éppen hogy véget ért polgárháború után nem lélegezhetett fel az alig 18 ezer négyzetkilométeres közép-afrikai ország, a tuszikra és a mérsékelt hutukra többnyire lassú és kegyetlen, sokszor körmönfontan kimódolt halál várt. A kormánypárti, gondosan feltüzelt hutuknak szomszédokat, barátokat kellett meggyilkolni, és igen, talán ez a kellett a legdöbbenetesebb az egészben: a rezsim (és mint később látjuk: önkéntes szócsöve, a média) ugyanis nem csupán némán asszisztált az eseményekhez, de egyenesen biztatott a tettlegességre. 

A Samedi détente Munyadeza szubjektív visszaemlékezése egykori családtagjaira és barátaira, és velük együtt a vérözönben örökre elsüllyedt Ruandára, amit lakói valaha a világ legszebb országaként emlegettek. A színes, bizarr jelmezek, az afrikai énekek, a vad táncok percről percre tudatosítják az európai nézőben, hogy a semmivel egyenértékű, amit erről a kultúráról tud. Ugyanakkor a borzongató, élőben előállított hangeffektek (például a mikrofon elé tartott falécre záporozó késszúrások), az egyszerű, ám kifejező képek (mint a meggyilkolt férfiról lerángatott, majd fölöslegesnek bizonyuló és szétdobált ruhadarabok, az újra és újra mikrofonba üvöltött, az ellenőrző pontokon a tuszik azonosítására szolgáló „carte d’identité!” követelése) révén egyszerre érnek lírai és zsigeri hatások. 

Valahol ugyanazt mondja, mégis teljesen máshogyan Milo Rau 2007-ben alapított, nevével is sokat eláruló színháza, a The International Institute for Political Murder (IIPM). Talán a PanoDrámát lehetne hazai rokon képződményként említeni, az IIPM mindenesetre színház, film, képzőművészet  és tudományos kutatás határvidékén mozog nagy visszhangot keltő projektjeivel. Rau csinált már előadást a Ceausescu-házaspár utolsó napjairól, Anders B. Breivikről vagy a Pussy Riot bírósági tárgyalásából: a sokszor több különböző médiumon keresztül is a közönség elé vitt projektek traumatikus történelmi események dokumentumokon és saját kutatáson alapuló rekonstrukciójának lehetőségét és lehetetlenségét járják körül. 

A 2011-ben bemutatott Hate Radio a ruandai népirtás egyik kulcsintézményének, a Radio Télévision Libre des Mille Collines-nak (RTLM) lidércnyomásos működését vizsgálja – a gyakorlatban. Ez volt az a hírhedt rádióadó, amit a hutu milícia tagjai és az üldözött tuszik egyaránt hallgattak: az előbbiek itt adták-vették a füleseket arról, hol rejtőznek a csótányok, ahogy a tuszikat nevezték, az utóbbiak meg így értesültek arról, mikor várható ellenük támadás, de a rádióbemondók lelkesen – és római katolikus országról lévén szó – hangos hallelujázás kíséretében olvasták be nap mint nap a frissen legyilkolt tuszik folyton gyarapodó névsorát. A csatorna hibátlan, és a szó szoros értelmében életveszélyes propagandagépezetként működött a népirtás hónapjai alatt: a saját csapatok háborús időkben obligát biztatásán túl egy tanulmány szerint több mint ötvenezer ember haláláért közvetlenül a rádióműsorban elhangzottak a felelősek. 

A közönség két oldalról figyeli a színpadon álló konténert, illetve a redőnnyel borított oldalain a négy, legalább kétszeres életnagyságban kivetített fekete színészt, aki farkasszemet néz velünk. Az első fél órában az ő vallomásaikat halljuk a kiosztott füleseken keresztül: a népirtást követő bírósági tárgyalások jegyzőkönyveiből is hangzanak el idézetek, de közben gyorstalpaló bevezetést kapunk a kilencvenes évek elejének ruandai hétköznapjairól. Hallunk az RTLM népszerűségének okairól, a prűd és katolikus Ruandáról, majd arról, ahogy a kezdetben még úgy-ahogy kordában tartott ellentét gyűlölködéssé, végül tömeggyilkosságra való nyílt felbujtássá vált. A beszélő fejek azt próbálják körülírni, ahogyan egyik napról a másikra valami ijesztő és megállíthatatlan kezdett el növekedni. 

Kezdetben voltak a szavak, az ártatlan, semmiért sem hibáztatható szavak: amikor a redőny felmegy, az egykori rádióstúdió hűségesen rekonstruált mását látjuk az üvegfalak mögött, három fekete és egy fehér férfi, meg egy fekete nő teszi azt, amit a világon több tízezer hasonló stúdióban tesznek naponta bemondók százezrei. Egy kis zenei blokk után hírek jönnek, közben kedélyes, bennfentes idétlenkedés folyik a mikrofonok mögött. Mindennapos, talán nem csak nekem nagyon ismerős mondatok röpködnek itt, mint például, hogy „Meg kell védenünk magunkat minden lehetséges eszközzel… A demokráciában a többség akarata dönt…” Aztán amikor ugyanazon a negédesen jópofizó hangon, amivel egy elkóborolt cicáról adnak hírt a kereskedelmi rádiókban, egyszer csak elhangzik, hogy minden csótányt meg kell ölni, átlépünk egy határt. A bemondók boldogan számolnak be az előző nap meggyilkolt 51 emberről, egy betelefonáló elérzékenyülve köszöni meg a rádió munkatársainak a nemzetért végzett munkájukat, akik önmagukat a nácik elleni francia ellenállókhoz meg Robespierre-hez mérik. 

És a több, valóban elhangzott rádióadásból (melyek leiratai itt megtalálhatóak) összeollózott élőadást (sic!) nézve számos, kényelmesen körbebástyázott világunkat alapjaiban megrengető felismerés birtokába jutunk. A Hate Radio úgy megy szembe a feketék színpadi ábrázolásának régi hagyományaival, hogy közben megerősíti azt: ezúttal nem a fehér ember áll a hatalmi piramis csúcsán, hiszen a feketék fordulnak egymás ellen, a történet egyetlen európai szereplője ugyanakkor újratermeli a megkövült tradíciót a felfordult világban. Miközben a Nirvana 1993-as Rape me-je (!) üvölt a hangszórókból, a belga rádiós, a mindössze 12 év börtönre ítélt, ma már szabad Georges Ruggiu (Sébastien Foucault) az addig a stúdió egyik sarkában némán üldögélő, katonaruhás fekete férfira parancsol, akinek a hátralévő időt állva kell töltenie. Hogy miért teszi? Csak. Illetve azért, mert megteheti. (A néma, hihetetlen feszültséget maga köré gyűjtő szerepet mindig más „játssza”: fekete bőrű helyi civilt keresnek a produkció alkotói, átjárót nyitva a huszonegy évvel ezelőtti afrikai és a mostani európai valóság között.) Hasonlóan bátran nyúl az egyetlen női szereplőhöz Rau: Valérie Bemeriki (Bwanga Pilipili) ma is életfogytiglani büntetését tölti, őt tartották a legkegyetlenebb és legcinikusabb rádiósnak mind közül. Szorosan mellette végezne egy versenyben a csapat másik tagja, a bő évtizede AIDS-ben meghalt Kantano Habimana (Diogène Ntarindwa), aki hónapokon át szívből jövő lelkesedéssel olvasta be a tuszik pontos hollétét és adatait. 

Milo Rau cseppfolyóssá teszi nézőtér és színpad határait. Látszólag védve vagyunk az üvegfal mögé ültetett vérszomjas bűnözőktől (akik amúgy pontosan ugyanolyanok, mint mi vagyunk, ez is az előadás egyik nagy, hátborzongató trükkje), de az már valódi zavart okoz, amikor Ruggiu közel jön az átlátszó falakhoz, kiinteget, és úgy biztat minket arra, hogy táncoljunk vele együtt. Máskor a játszók egy-egy borzalmas szövegük után magukba roskadva ülnek egy széken: vajon a színész vagy a szerep kommentárját látjuk ezekben a pillanatokban? Egyáltalán: a valódi tett felismerésének ideje ez az elcsigázott arcon, vagy ez is „csak” színház? Milo Rau, mint minden nagy színházcsináló, nem állít és nem jelent ki, csupán megmutat, a többit ránk bízza. A (re)konstruált rádióadás végén a fehér redőnyök leereszkednek, a beszélő fejek visszatérnek, hogy (kissé túlságosan is) kerekre formálják a történetet, mi pedig biztonságban érezhetjük magunkat: a szörnyetegek ott maradtak a konténerbe zárva. Vagy már rég itt járnak közöttünk?