Dékány Dávid: Darwin Motel
2015.11.12.

A Darwin Motel Dékány Dávid első verseskötete, fülszövege szerint egy road movie minden romantikáját magában rejti. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Valójában a kamaszkorból el nem mozdulás versei ezek, s ha mégis mozdul a táj a kötet olvasása közben, az sem túl üdvös. Partra induló szörfösből ugyanis merényletre készülő terroristává válik a versek lírai énje.

Ha kiáltványként értelmezzük a hátsó borítón szereplő idézetet, mely egyben a Botrány című darab záró szakasza, leginkább egy Tyler Durden-i ars poeticára ismerhetünk: „Itt az ideje, hogy mindaz, / amire korábban hangtompítót szereltünk, / végre felébressze az alvókat” (15.). Annyi csupán a különbség, hogy míg a regénybeli antihősnek tilos beszélnie a harcosok klubjáról, Dékány Dávid lírai énjének erőssége a beszéd. Erős, eredeti és modern költői nyelv ez, mely szinte büszkén viseli a sokkirodalom címet, és megvallja beszélőjének sötétkultuszát.


A kamaszkori személyiségváltozás legfontosabb hordozórakétája azonban az anarchia, vagy éppen a nihil. Egy csapat fiatal, akik a rombolás útján keresik a megvilágosodást („mindentől, / a poros bekötőutaktól is távol, / kitépjük az éjszaka torkát”, 7.), és egy páratlan költői kép testhelyzetében szemlélik a világégést („amit most felhőnek hazudunk, / az valójában füst”, 43.). A már említett Botrányban programmá válik a bomlasztás, a polgárpukkasztás, de még a szexualitás nihilista kiüresítése is: „a takaró alatt olyan állatfajok / bújtak szorosan egymáshoz, / melyeknek nem lehet közös utódjuk” (14.). Nem véletlen, hogy Dékánynál az élet „az ébrenlét és egy menekülő, / páros ujjú patás csorda pánikja között” zajlik (59.): kiheverhetetlen traumák (Radioaktív), a konzumvilág értéktelensége (Újratervezés), vagy az emlékek elhagyhatatlansága (Tűlevelű) veszi körül a beszélőt. De vannak versek, melyeknél helyére kerül az imént leszerelt hangtompító: mielőtt még botránykönyvnek neveznénk, észre kell vennünk, mennyi szerelmes vers kapott helyett a Darwin Motelben. Egyúttal azt is, hogy ez az a terület, ahol a szerző leginkább érintkezik a Simon Márton nevével jelzett, legfiatalabb kortárs vonallal (Dal az A-húrhoz, Hale-Bopp). És milyen jó, hogy a kötet kellően komplex világnézetének leírása gyakran oly hatásos eszközökkel zajlik! Így jelenik meg az erőszak a természet alternatív rendjeként: „A madáretető deszkája vörös a rozsdás esőtől, / vagy csak a cinegék / megint széttépték egy társukat” (91.); és így lesz a posztmodern irodalomszemléletből szerves illeszkedésű verselem: „[a] szóközöknél már ez a vers is beázott” (87.).

A rosszul végződő road movie pedig körbejár minden rebellis témát, melyet csak a beatirodalom óta levegőbe dobtak. Dékány, ezt azért sejthetjük, tudatosan választja ki magának az enfant terrible szerepét – és milyen jól áll neki. Amit Jim Morrison úgy mondott, hogy „we want the world, and we want it now”, az most költészetté párolva, még finomabban jelenik meg: „hanyatt fekszünk, / hátunkon egy egész bolygó” (igen, ez az a páratlan költői kép, 43.). A lázadás kultúrája természetesen nem kíméli az anyagias világtól függőket sem („mintha a kölcsönkapott / évszakokat próbálnák visszafizetni”, 6.), egészen addig, míg a beszélő csendes iróniával tudomásul nem veszi, hogy lassan a gépezet részévé válik („hogy láthasd, / mennyire felnőtt és önellátó vagyok: / már a saját nevemre felvett hitelekből élek”, 48.). Benzingőzben ül autópályák mellett, mint Jack Kerouac (Tűlevelű), és fel akarja számolni az előző generációkból felhalmozódó terheket, melyeket megörökölt „egy olyan adathordozón, / amit már nincs mivel lejátszani” (41.).

Persze találhatunk a kötetben szépséghibát bőven, s ez aligha lehet másként egy elsőkönyves szerzőnél. Hogy a szövegek Amerika-mániája a kiforratlanság jele, vagy markáns ismertetőjegy, azt döntsék el az olvasók – tény, hogy nem minden esetben lehetünk kibékülve vele. Simon Márton két kötetben is kísérletet tett arra, hogy online és operációs rendszerbeli történéseket emeljen be a versvilágba (emlékezzenek például a polaroidra: anya001.jpg). Ahogy ott sem, ez Dékánynál sem mindig működik. A Ctrl+V haiku hosszúságú darabjában még csak-csak, de védhetetlenül erőtlen a Százhuszonhat záró hasonlata („mint egy honlapról, / amin már egy hiperhivatkozás sem működik”, 17.), vagy a Zsebkés szimbolikája a Windows Lomtárával (26.). Ordítva lóg ki a sorok közül néhány túlkoros közhely, a Bibliából sodort cigaretta, a szív, ami „túltömött bőrönd” (96.), vagy a barbár hívószavára megjelenő vérivás: „egy pezsgőspohárba töltjük / a medrükből kilépő szíveket” (25.).

Annál megkapóbbak viszont a biológiából, kémiából és fizikából merítő gondolatmenetek („összemegy minden a hidegben, / kisebb az emberi test is”, 53.), melyek többnyire nem blöffölnek, nem kamuznak, ellenben gyakran túloznak. (A kritika kritikája pedig: Boldog Zoltánt cáfolva bizton kijelenthetem, hogy 4 Celsiusig hűtve a víz térfogata valóban csökken, ekkor még a hőtágulási együtthagyója is pozitív.) A természettudományos érdeklődést (fiktív) önéletrajzi elemmé fordító vers Az asztronauta című – mely egyben a kötet legdrámaibb prózaverse. Még a félelemtől megtisztító szerelmet is szokatlanul erős, a tudományos-fantasztikusból merítő szóképek festik: „egy irányítótoronyból figyelem / a rémálmok kényszerleszállásait” (12.).

A kötet rohamléptekben halad a zárlat felé, még akkor is, ha a kamaszkorból kilépés sikere már a nyitóversben kudarcot vallott. Kevés helyen jelenik meg hitelesebben az ártatlanságba visszakívánkozó, de mégis dekadens beszélő alakja, mint a Darwin Motel oldalain. Olyan alak, aki csak a fehér csíkra lép hazafelé a zebrán, és megemlékezik a tíz éve porosodó plüssfigurákról is, a nagykövetségek mellett bedugja a kezét a kerítésen, mintha idegen országban járna, de lakosztályt bérel a perifériás látásunkban, „félelemre nyíló panorámával” (95.).

Mindeközben ő is csak valaki, akit világok pusztulásán (…) rettenet űz.

Szerző: Csabai Máté
Kiadó:  Libri Kiadó,  Kiadás éve:  2015,  Oldalszám:  104 oldal,  Ár:  1490 Ft