A szerzőt nem szükséges bemutatni, a kortárs kulturális szcénában valamennyire otthonos olvasó minden bizonnyal találkozott már dalaival, slamjeivel, nemrég kiadott regényével, vagy ha ezekkel nem is, legalább egy vele készült interjúval, színes vagy fekete-fehér portréjával, stb. Arra sincs szükség, hogy felhívjam a figyelmet a családi vonatkozásokra, apára, nővérre – megteszi ezt helyettem a kulturális bulvár és az elvileg a szerző saját költői teljesítményeire összpontosító kritikai recepció is. Annyiban persze nem függetleníthető mindez a Nyílt láng használata olvasásának tapasztalatától, hogy a szövegeket megelőzi, befogadásuknak mintegy megágyaz egy igen tudatosan és profin épített brand, egy image – előttünk van az arca, fülünkben a hangja, időnként pedig az irodalmi bulvárismereteink is működnek a háttérben. Azon túl, hogy meglehetősen impozáns teljesítmény ez egy 21 éves szerzőtől, nem elhanyagolható, hogy ez a kiépített brand egyfelől kiegészíti a szövegeket, hátterükül szolgál, másfelől hozzájárul egy persona megképződéséhez a versek mögött, amihez pedig ezek a szövegek, ez a kötet önmagában talán nem lenne képes.
A szerző közvetlen, személyes hangjára, a köznapiból építkező és gördülékeny versnyelvére a recepció rendre felhívja a figyelmet, ahogyan a kötet verseinek a slam poétikájához való viszonyára is. Én örömmel nyugtáztam, hogy Kemény Zsófi versei nem akarnak úgy működni, mintha színpadon lennének, és mintha papíron is működne a szó- és rímzsonglőrködés és az így előálló poénok, a frappáns odamondásra kiélezett csattanók, amik olyannyira jellemzik a színpadon amúgy kiválóan működő szövegeket. Bár a slam-poétika öröksége érezhető néhol – a frappáns, pársoros mondatok egymás után hajításával szerveződő, és ennek következtében széteső szövegeknél (pl. Mindennek a tetején) –, a kötet versei nagyrészt máshogy íródnak meg. Azonban a slam világából kilépve, mintha Kemény nem tudná átmenteni ezekbe a versekbe az azokra ugyancsak jellemző fiatalos dinamikát, erőt és merészséget sem.
A kötetben a felnövés, a családi viszonyok, a múltbeli emlékek, a barátságok és a szerelmek versei véletlenszerűen váltják egymást – ennyiben feleslegesnek bizonyul a ciklusokra bontás; persze a cikluscímekkel elsüthetők olyan poénok, mint a megszólalás pozícióját kitűnően jelző „Irigylem magam, veszettül irigylem,/ mert előttem még ott az »annyiminden«”, vagy az olyanok, mint a „Kicsit megsértettél, mikor utoljára nem beszéltünk” és a „Nem savanyú a citrom, csak rosszul eszed”. De hiába a meghatározó tematika, az olyan sorok, mint a „Korszakot alkotok magamnak” (13) vagy az „új tulajdonságot alakítunk az emberiségnek” (19), a „családi statisztikák” meghamisításának vágya (25), hiába áll még a jövő „ezer évből”, mégsem találni azt a merész dinamikusságot ebben a kötetben, ami jellemzi Kemény slamjeit.
De találni helyette ötleteket, súlytalan, pársoros játékokat: Kemény egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a versírás nála egy ötletből indul, abból nő ki aztán szöveg – de úgy tűnik, sokszor meg is reked ennél. E szövegek között van, ami kompakt egészként hat, mint a Séta vagy a Fejben, mely utóbbiban jól működik a tömörség, az egységességért ráadásul egy ügyes kép szavatol; ám akad, ami hiányérzetet hagy maga után (Kőhold, A kertben, korán), sőt olyan is, aminek értelme is kérdéses, éppen csonkasága miatt (Visszhang). A kötet hosszabb versei is gyakran szerveződnek ilyen képek vagy ötletek révén – erre példa, ahogy már említettem, a pársoros ötletek láncolataként összeálló szövegek, valamint azok a versek, amelyekben az egyetlen, ütősnek szánt ötletet vagy képet támogatja vagy szolgálja ki a szöveg többi része. Gyakran ez a vers végére esik, mely gyakoriság meglehetősen tompítja a poénok élét.
Ugyancsak gyakorta visszatérnek a kötetben azok a versek, amelyek egy illékony tapasztalatot igyekeznek verssé formálva rögzíteni – a megszólaló hang tudatosan törekszik erre a rögzítésre, a fiatalság sajátjaként feltartott kivételes pillanatoknak, egy délután vagy egy éjszaka akkor mindent meghatározó, de másnapra már szétfoszló hangoltságának megőrzésére. Ezeknek a „könnyen fakuló és máris egyre színtelenebb” (64) érzéseknek a versbe mentése néhol sikerül, mint a meghitt, szép képpel záruló Nagymosás című versnél, ám időnként megreked a pusztán személyesben, az egyediben, és így az érdektelenben – ez utóbbira példa a Hagyjál, az Ősz, tavasz vagy a Huszonnyolc című szövegek magánügy-költészete.
Ezekkel a versekkel szemben olyanokkal is találkozni a kötet szövegei között, amelyek egy nagy felismerés megosztására törekednének, azonban ezek többnyire túlzottan direkt módon erőltetik ránk az igazságaikat (mint az egymás életéből való kizártság tapasztalatát a Fürelízben), melyek maguk is igencsak felszínesek (mint a szerelem múlt- vagy jelenbeli tárgyának a szerelmes általi megképzésére való rádöbbenés, mint a Naprendszer vagy a Világvégén című versekben).